Van kiút

8. rész

És végül elérkezett az a bizonyos várva várt hétfő, amikor iskolába megyek. Annával mindent megbeszéltünk, hogy majd segít nekem, és együtt átvészeljük. Az teljesen kiment a fejemből, hogy Erik is itt van... A férfi boldogan toppant be reggel hétkor, és az elején bizonytalankodott, de utána már sürgetni kezdett.
-Szóval tényleg tutira biztos vagy benne, hogy készen állsz erre? -kérdezte sokadszorra.
-Igen, teljességgel készen állok. Megígértem anyunak... -suttogtam magam elé az utolsó mondatot.
Ismét a szobatükröm elé álltam, lehunytam a szemem, majd miután másodpercek elteltével kinyitottam, már magabiztosabbnak éreztem magam.
-Képes vagyok rá. Végig tudom csinálni. Túl fogom élni -mantráztam sokadjára. -Anyuért!
Elégedetten bólintottam egyet, majd kimentem a konyhába a teljes nyugodtsággal kávézgató két férfihoz.
-Készen vagyok -közöltem.
-Akkor gyere. Siessünk! -pattant fel Erik, és megragadta a székem, kitolva az ajtón.
Nem mintha már szükségem lett volna a segítségére, de udvariasságomnak köszönhetően örömmel elfogadtam. A kis csapatokban röpködő madarak önfeledten, derűsen daloltak a kora reggeli halvány napsütésben. Hétfő révén mindenki sietett, általában autóval, vagy tömegközlekedéssel jártak az emberek, ezért óriási dugók alakultak ki. Mi is siettünk volna, de helyettünk is dudált, és kiabált a többi ideges sofőr, így mi inkább tétlenül ücsörögtünk. Megborzongtam ezeknek a hangoknak hallatán, mert előhozták a balesetes emlékeimet. Teljesen elkalandoztam, megint éreztem a bőrömet fölhasító üvegszilánkokat, a tehetetlenségemet, ahogyan a roncsok között fekszek mozdulatlanul, a mentőt, a rendőröket, a segíteni próbáló embereket, miközben én csak az anyukámat keresem. Megint a kórházban jártam, újra hallottam a gépek sípolását, ismét láttam anyut az ágyon, és újra éreztem, ahogyan örökre elengedem a hideg kis kezét. Ezt mind néhány dudaszó váltotta ki belőlem. Hirtelen elszállt minden önbizalmam, könnyek szöktek a szemembe, és haza akartam menni, vagy inkább egy időgépet építeni, hogy visszamenjek, és elfelejtsük a gondolatát is annak a kirándulásnak, meg akartam menteni magunkat. Ó, te jó ég, mégis hogy képzeltem ezt?! Anyu nemrég halt meg, én pedig már boldogan iskolába szeretnék menni? A bűntudat szikrái olyan erősen hasítottak belém, hogy nem bírtam tovább, és elkezdtem sírni.
-Hé... Hé, Adél! -rázogatott Erik. -Vissza is fordulhatunk, ha akarod. Még nem kötelező suliba menned.
-Ha... Ha most ezt nem csinálom meg ma... Akkor soha nem fog menni -szipogtam.
-Értem. De egy szavadba kerül, és indulunk vissza! -emelte fel a mutatóujját megerősítésképpen.
Halványan elmosolyodtam, és közben végre elkezdtünk haladni is. Remegtem, mint a kocsonya, de most azért, mert halálosan féltem ebben az autóban. Már-már az ájulás kerülgetett, mikor szerencsére éppen megálltunk.
Az iskola... Végignéztem a hatalmas, színes, ám belülről brutálisan omladozó épületen. Diákok sokasága pacsizott le egymással, vagy lányok hada ugrott egymás nyakába, aztán fáradtan folytatták útjukat a tantermük felé. Vettem egy nagy levegőt, Erik kivett az autóból, és ott álltam teljes életnagyságban az iskola előtt.
-Látom, hogy rettentően félsz. Biztos akarod ezt? -kérdezte utoljára.
-Igen -válaszoltam a lehető leghatározottabban.
Otthon még magabiztosan körözgettem a kerekesszékemmel, ám most, hogy szempárok százai szegeződnek rám, legszívesebben föld alá bújnék.
-Igen, sajnos mindenki meg fog bámulni, de előbb-utóbb hozzádszoknak majd -ecsetelte Erik.
Rengeteg ismerős arccal találkoztam, akik általánosságban sajnálkozva néztek rám, de senki nem kérdezte meg, mi történt, vagy mit segíthet...
-Szünetekben megtalálsz a tanáriban, van egy külön kis helyem. Ha gondolod, igénybe veheted a segítségemet, de ha egyedül szeretnél mászkálni, annak sincsen akadálya. A tanárok tudják, mi történt veled, megértik, ha nem veszel részt egy-egy órán, vagy ha ki akarsz menni óra közben. De most menj matekra, sok szerencsét -küldött egy bátorító mosolyt.
-Köszönöm -vigyorogtam, azzal a terapeutám elment.
Jól van, eddig nem olyan vészes, ha az osztálytársaim cikizését túlélem, akkor elkönyvelem jónak ezt a napot. Az összes magabiztosságom elszállt, és mikor beléptem a terembe, konkrétan a földbe döngölődtem...

///Sziasztok! Köszönöm, ha végigolvastad, remélem tetszett ez a rész is, és epekedve várod a folytatást, mi is történik abban a bizonyos osztályteremben :D Szóval ha tetszett, hagyj nyomot magad után❤😘😅 Egyébként ezt a novellát egy pályázatra írtam, aminek tegnap volt az eredményhirdetése, és első helyezett lettem vele😍😍 Sosem gondoltam volna, szóval nagyon boldog vagyok most😍😍❤ Na, de nemsokára újra jelentkezek, addigis sziasztok❤😍😘///