Van kiút

10. rész

Éppen indultam volna Anna után, hogy nekem is hozzon valamit a büféből, de valami, vagyis inkább valaki megállított.
-Mivan, stréber, most, hogy nincs itt a kis barátnőd, már nem vagy olyan bátor, mi?! -vigyorgott gúnyosan Dalma.
Szólásra akartam nyitni a szám, csak a lány azzal a lendülettel le is intett.
-Ugyan, meg sem kell szólalnod! Hiszen most te vagy a szent, és sérthetetlen... -figurázott ki. -De mondok neked valamit, édes drága Adél. Attól, hogy egy székben ülsz életed hátralévő részében, és különleges bánásmódban részesülsz, attól még mindig ugyanaz a nyomi, ronda, népszerűtlen, stréber lány vagy. És ez sosem fog megváltozni. Hiába gondolod magadat szépnek, csak nézz rám, és máris megváltozik majd a véleményed -húzta gúnyos, és magabiztos vigyorra a száját. -Te egész életedben egy percig sem fogod elérni, hogy szép legyél. Egy nagy fölösleg vagy. Ebbe jobb, ha beletörődsz, drágám. Téged senki sem szeret, ugyan már, nézz magadra! -nevetett föl, majd egy erőset taszított a vállamon, aztán a fülembe suttogta. -Ó, és tudom, hogy fülig bele vagy zúgva Bencébe. De ő sosem lesz a tiéd, mivel tudod, a fiúk nem buknak az olyan bűnronda boszorkányokra, mint te. Fogadd el! -kacsintott, majd elviharzott.
Hát, igen, a legjobb ponton talált el. Hogy képes így beszélni egy emberrel? Tisztában van vele, hogy ez milyen szinten a földbe döngölt engem? Annyira szíven szúrt, amit nekem címzett, hogy egyszerűen nem bírtam tovább, és kitört belőlem a sírás. Gyorsan begurultam a közelben lévő mosdóba, és fejemet nekitámasztottam a falnak, közben kijött belőlem az összes fájdalom. Ebben az egészben az a legszánalmasabb, hogy Dalma minden szava igaz volt. Hogy gondoltam, hogy meggyógyulhatok, ha képtelen vagyok leküzdeni a saját démonjaimat? Talán akkor, mikor kirepültem a szélvédőn, ott vége kellett volna lennie mindennek... Hiányzik anya, mindennél jobban hiányzik, soha életemben nem éreztem még ilyen fájdalmat. Nélküle teljesen szétestem, és úgy érzem, soha többé nem fogom tudni összeszedni a darabjaimat.
-ÚRISTEN -hallottam egy meglehetősen meglepődött fiú hangot magam mellől, ahogy belép, aztán megláttam a hanghoz tartozó arcot is. -Te mi...
-Mit szeretnél? -sóhajtottam szipogva, tudva, hogy most következik a megalázásom. -Különben is, mit keresel a lány mosdóban?
-Ki kell ábrándítsalak, ez a fiú WC -jelentette ki, furán bámulva engem.
-Ó, bocs, én nem tudtam... Csak... -dadogtam.
-Miért sírtál? -kérdezte kedvesebben. -Jó, hülye kérdés, mindenki tudja, hogy mi történt veled... -csapott a homlokára.
-Mi? Honnan? -kerekedett ki a szemem.
-Az összes osztálynak elmondták, hogy egy lány mozgássérült lett, és figyeljünk oda rá.
-Ezt... Nem is tudtam -motyogtam.
-Szóval... -túrt bele a hajába. -Segíthetek valamiben?
Teljesen elcsodálkoztam ezen a kérdésén, majd kapcsoltam, hogy ez a végtelenül kedves, fekete hajú, zöld szemű, irtó helyes srác várja a válaszomat...

///Halihóóó! Oké, szerintem ez lett minden idők legrövidebb, és legbénább része😂 De nembaj, köszönöm, ha elolvastad, és köszönöm, ha vote-olsz, kommentelsz❤❤❤
U.i.: A képekkel kínlódok, már nem tudok mit odarakni, ezért inkább az állataimról rakok képet, bocsi😂❤///