| Spider-girl |

24.rész

A torkomat szorítja. Sötétkék ujjaival egyre szorosabban markolja a nyakamat. Olyan sötét van, hogy csak a keze látszik, a teste többi része nem. Nehezen veszem a levegőt, érzem, ahogy vörösödik a fejem az oxigénhiány miatt. Testemet a Póklányruha borítja, amit eléggé furcsállok. Kapálózni kezdek, kezemmel az ujjait próbálom lefeszíteni a nyakamról, de nem járok sikerrel. Majd hirtelen a sötétségből előugrik ő. A kézhez tartozó test, a szimbióta. Száját nagyra nyitja, ezzel kivillantva éles fogsorát, amely egyenesen a fejemhez közelít...

Ennél a pontnál felriadok. Ülő helyzetbe ugrok az ágyamon és vadul zihálok, lever a víz, a szememet vadul kapkodom a szobám sötétjében. Nyelek egy nagyot és próbálok nyugalmat erőltetni magamra. Tekintetem megakad a szobám egy sötét sarkában. Ledermedek. Tovább nézem az ott kirajzolódó alakot, majd erőt veszek magamon és az éjjeliszekrényemen lévő lámpa kapcsoló után nyúlok. Úgy intézem a mozdulataimat, hogy tekintetemmel végig a sarkot figyelem, közben a szekrényen lévő egyik hálóvetőt pedig magamhoz veszem. Felkapcsolva a villanyt konstatálom, hogy az ég egyadta világon senki sincs a sarokban, de még a szobámban se.

-Ez csak a rémálom miatt volt - nyugtatom magam, közben le akarom venni a hálóvetőt a csuklómról, de inkább úgy döntök, magamon hagyom. – Nyugi, Carly! - folytatom, majd leoltom a villanyt és visszafekszem az ágyba.

 ✳ 

-Jól vagy? - kérdezi Peter aggódva, mivel csak magam elé bámulok. Már hazafelé tartunk, vége lett az évzáró ünnepségnek, ami iszonyú hosszúra sikeredett. Nem tudom, mit tud ennyit beszélni az igazgató, de összehozta azt az egy órás ünnepi beszédét olyannyira, hogy most egy és fél óra lett belőle.

-Tessék? - kapom rá a tekintetem, majd egy hajtincsemet a fülem mögé tűrök.

-Azt kérdeztem, jól vagy-e? - ismétli meg a kérdését.

-Persze - vágom rá azonnal. - Miért?

-Csak mert olyan ijedt arcot vágtál az előbb, meg csak néztél ki a fejedből - vonja össze a szemöldökét Peter.

-Csak rosszat álmodtam, ennyi - vonok vállat.

-Miről álmodtál? - kérdezi halkan, majd befordulunk jobbra egy sarkon.

-A szimbiótáról - itt Peter meglepetten rám néz, de én továbbra is csak az előttem lévő utat bámulom. Furcsa, most olyan kevés az ember. - Megint a torkomat szorongatta és le akarta harapni a fejem. De még mielőtt megtette volna, felriadtam.

-Jesszus, Carly! Ez tudod mit jelent? - kérdezi ijedten Peter.

-Azt, hogy megőrültem - nevetek fel keserűen.

-Nem - rázza meg a fejét. - Vagyis még nem. Akkor, ott, ettől sokkot kaphattál - itt felvont szemöldökkel ránézek. Peter elhallgat és pár másodpercre gondolkodóba esik. - Nem kellett volna velem jönnöd. Akkor most nem lennél ilyen állapotban.

-Mégis milyenben?

-Üldözési mániád van, Carly - néz rám féltőn. - Az ünnepségen is rengetegszer fordultál hátra, vagy néztél el oldalra. Ráadásul álmodban is kísért az a földönkívüli - lesütöm a szemem, mikor rájövök, igazat beszél. - Ha nem viszlek magammal, ez nem történik meg.

-Ha nem viszel magaddal, megölt volna!

-Honnan tudod? Jött Venom és segített...

-De ez idő alatt míg Venomra vártunk, velem is foglalkoznia kellett a szimbiótának - vitatkozom tovább. - Ha csak veled kellett volna, megölt volna! Venom így is későn ért oda.