Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

1 / 3

- Szabad? – kérdezem szinte csak suttogva. 
- Ez az éjszaka már úgyis el van rontva – sétál el mellettem a szobája felé, így tétován utána indulok, és belépek a szobájába. Hirtelen lesz természetellenes csend, ahogy becsukom magam mögött az ajtót, így a gyanúm, miszerint leszigetelte a szobát, bebizonyosodik. 
- Üljön le – sandít rám, és kisvártatva két bögre teával fordul felém. – Ez jót fog tenni – teszi elém az egyiket.
- Mi ez? – nézek rá fürkészőn, de csak bosszúsan sóhajt. Mintha az bosszantaná, hogy azt hiszi, azt feltételezem róla, hogy meg akar mérgezni. 
- Nem teljesen mindegy, Ms. Granger? Most már így is, úgy is megissza – néz rám összeszűkült szemmel. 
Nem mondom, hogy ezzel a kijelentéssel megnyugtatott, továbbra is gyanakodva forgatom a bögrét a kezemben, míg ő bele nem kortyol a sajátjába. Végül bizalmatlanul ugyan, de követem a példáját. Először a tea illatát érzem meg… mint a tavaszi rét illata, aztán, ahogy belekortyolok, megállapítom, hogy gyógynövény íze van, de ettől meg egyáltalán nem olyan szörnyű, mint vártam. 
- Ez nem is rossz – mosolyodok el halványan. 
- Nem minden bájitalnak rossz az íze – sandít fel rám. 
- Tudja – tűnődöm el -, lehet, hogy azért van, mert mugli származású vagyok, de… az az előítéletem, hogy minden gyógyszer, minden gyógytea, minden bájital keserű.
- A leggyilkosabb mérgek a legédesebbek, ezt soha ne felejtse el, Ms. Granger! – figyelmeztet.
- Észben fogom tartani – bólintok rá, majd kis időre hallgatásba burkolózunk.

- Árulja el nekem – sandít fel rám úgy tíz perccel később -, miért fél a vihartól?
Hogy elodázhassam a választ, belekortyolok a teámba, de végül vállat vonok.
- Gyerekes butaság.
Ismét rám sandít, tudom, hogy tudja, nem vagyok őszinte. De azt is tudom, hogy nem fogja erőltetni. Ha nem akarom elmondani, hát tartsam meg magamnak. A kandalló lángjaiba bámul, egy laza kézmozdulattal feljebb szítja a tüzet, mikor észreveszi, hogy megborzongok, és témát vált. 
- Miért hagyta ott azt a két… - nem talál olyan jelzőt, amit a helyzetnek megfelelőnek ítélne, így megint csak fintorog egy sort, én pedig elnevetem magam. 
- Mert egy hete úgy viselkednek, mint a hároméves gyerekek.
Felkapja a fejét, gyanítom leginkább azon, hogy nevetek, de aztán megint elhúzza a száját.
- Nem csak egy hete. 
Ezen csak tovább mosolygok, aztán megcsóválom a fejem. 
- Ez a manótlanítás egyszer jó móka… újdonság… de aztán… - csak vállat vonok. – És különben is… eléggé fájdalmas a harapásuk. 
- Miért ide jött? – jött azonnal a következő kérdés. 
- Nyugalomra vágytam.
- Ez a hely az utolsó – néz körül -, ami a nyugalom szóról eszembe jut.
- Tudom – sóhajtok. – De nem igazán jutott más eszembe.
- Akkor még nem sejtette, hogy én is itt leszek, igaz, Granger? – kérdezi egy csipetnyi gúnnyal. 
- Ez a hely – nézek körül én is -, nem a maga jelenlététől nyugtalanító, professzor úr – cáfolom meg a hitében. – Az évek alatt a falakba ivódott a gonoszság. Onnan árad. 
Önkéntelenül is rábólint, hisz ő is érzi. A Black család egész múltja, minden gonosz cselekedete itt van. A levegőben, a padlóban, a falakban… hiába takarítottuk ki pincétől a padlásig, és dobtunk ki mindent, ami mozdítható, mikor Sirius felajánlotta a Rendnek. Valahol, valahogy mégis itt maradt a múlt. 

- Megírta a bájitaltan esszéjét? – kérdezi fel se nézve a lángokból. 
- Még júliusban, professzor úr – válaszolok automatikusan, mire csak megforgatja a szemét. Tudom, megvan a véleménye a tudálékosan eminens Hermione Grangerről. Ő az egyetlen, aki sosem értékelte az igyekezetemet, aki soha nem szólított fel az óráin, még akkor sem, ha senki más nem jelentkezett. 
- Miről írt? – kérdezi megadóan.
- Arról, hogyan lehet felhasználni az unikornis szarvát és szőrét a bénító, kábító és gyengítő varázslatok leküzdésére a bájitalokban. 
- Gondolt valaha arra, hogy bájitalmester legyen? – sandít rám egy pillanatra, de mire én is ránéznék, a pillantása már visszatért a tűzhöz. 
- Tessék? – kérdezem megütközve. 
- Igaz, el is felejtettem, aurori szerepben szeretnének tetszelegni – mondja gúnyosan. - Az majd hájjal kenegeti a túlméretezett egójukat.
- Mi csak… - kezdenék valamiféle magyarázatba, de aztán csüggedten sóhajtok. – Az meg is kell élni.
- Mindig ilyen kishitű, Ms. Granger?
- Nem, általában nem – rázom meg a fejem. 
- Azt jól teszi. A remény erőssé tesz – mondja, de a hangja színtelen, érzelemmentes. Mintha ő maga már nem reménykedne semmiben. 
- És még mi az, ami erőssé tesz, professzor úr? 
- A bosszúvágy. A bizonyítási vágy – sandít rám megint egy pillanatra. – A bűntudat.
- A bűntudat? Az hogy tesz erőssé? – nézek rá csodálkozva. 
- Majd megtudja – sóhajt elutasítón. – Bár… kívánom, hogy ne tudja meg! - sóhajt újra, egy pillanatra kiesve a szerepéből, majd újra magára erőltetve azt az érzelemmentes arcot, rám néz. – És most már igazán hagyhatna aludni. 
- Rendben, professzor úr! – adom meg magam. – Azt még elárulja… hogy mit ittunk?
- Ez egy enyhe nyugtató hatású tea. Segít majd elaludni – avat be a részletekbe, mire megint elmosolyodom. 
- Köszönöm, professzor úr!
Válaszként még bólint, de látom, érzem, szeretne már magára maradni a gondolataival, így kifele indulok, de miután kinyitom az ajtót, visszanézek rá. 
- Volt egy kutyám – kezdek bele halkan. – Úgy kilenc éves lehettem akkor. Az ablakból néztem a vihart, ahogy ma este is. A szemem láttára csapta agyon a villám. 
Felnéz rám, egy pillanatra valami halvány sajnálatfélét látok megvillanni a szemében, de a következőben már újra lezárja magát, és a tekintete visszatér a tűzhöz. 
- Jó éjt, professzor úr! – köszönök el tőle halkan, majd beteszem magam mögött az ajtót, és visszamegyek a szobámba. 

Bebújok az ágyamba, alaposan körülbástyázom magam a takaróimmal, miközben rádöbbenek, hogy a jótékony csendben töltött órácska alatt a vihar is elhagyta a várost, majd elgondolkodom ezen a beszélgetésen. Mintha nem is az a Piton lett volna, akit az elmúlt években ismertem. Persze nem hazudtolta meg önmagát, hisz gúnyos volt és csipkelődő, de mégis… más volt. Nem volt bántó, nem volt lekezelő… jó, nem annyira, mint szokott, és ami most a leginkább jó volt, nem volt ingerült, nem robbant azonnal minden szóra, ahogy korábban. Elgondolkodó volt és csendes. És a hangulata megmagyarázhatatlan módon egybeesett az enyémmel. Furcsa volt, de abszolút pozitív. Kellemesen csalódtam benne. De persze azt is tudom, hogy ha holnap este újra találkozunk a kastélyban, újra ugyanolyan lesz, mint régen. Az idegesítően mardekáros, kiállhatatlan és igazságtalan bájitaltan tanár. Ezen aztán jót mosolygok, aztán hála az elcsendesülő viharnak, és Piton nyugtató teájának, lassan álomba merülök.