Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

7 / 3

- Üljön le! – mondja, mikor beteszi mögöttem az ajtót, de a hangja most is olyan, mint órán, nem tűr ellentmondást. Körül sem nézek, csak leülök a legközelebbi fotelba. Elégedetten nyugtázza, hogy kivételesen engedelmeskedtem, és a kandalló melletti kisasztalhoz lép, és egy fél perc múlva egy bögre teával lép vissza hozzám. – Igya meg! – szól rám szigorúan. 
Már amikor átveszem a bögrét, megismerem a tea illatát. – Ennyire idegesnek látszom? – sandítok rá. Nem válaszol, csak letelepszik a velem szemben álló fotelba, és rezzenéstelen arccal figyeli, ahogy belekortyolok a teába. 
- Jobb már? – kérdezi egy perccel később, és én konstatálom, hogy bár nem vagyok nyugodt, a remegés elmúlt a lábamból és a gyomromból is. 
- Igen. Köszönöm, professzor úr!
- Ne köszöngessen, hanem inkább bökje ki, miért jött ide! 
- Szeretném megkérni a professzor urat, hogy tanítson… - kezdek bele félénken, tudom, hogy ezzel túllőhetek a célon, és hamar ajtón kívül találhatom magam, de mikor ez nem történik meg, felnézek rá, és ő csak akkor szólal meg.
- Ezt teszem, Ms. Granger, immár hatodik éve – mondja, és tudom, hogy szándékosan ért félre. 
- Tudja, hogy nem erre gondoltam. 
Vesz egy nagy levegőt, feláll, és az ablakhoz sétál. Tűnődve bámul ki a lemenő nap fényétől vörösre festett parkra, de végül megcsóválja a fejét. 
- Bájitaltant tanulni és tanítani csak szívvel-lélekkel érdemes. Csak úgy van értelme.
- A professzor úr úgy csinálja – mondom, mire hátrasandít rám. 
- Az óráimon? Nem, Ms. Granger, közel sem – cáfol meg. 
- Akkor ez most nemet jelent? – kérdezem csalódottan, mire megint hátrasandít egy pillanatra. 
- Ez az időszak nem igazán alkalmas arra, hogy bármit is szívvel-lélekkel csináljunk – rázza meg a fejét, és a hangja némi reménytelenséget sugall. – Most valami más tölti ki a gondolatainkat – mondja, miközben visszasétál, és letelepszik az előző helyére, velem szemben. – Önnek is, nekem pedig főleg. 
- És… és ha vége… ennek az egésznek?
- Ha vége lesz… ennek az egésznek… - tűnődik el, és egy kis időre csend ereszkedik ránk. Ez a hallgatás azonban nem zavaró, felidézi bennem azt a korábbi beszélgetésünket a főhadiszálláson. Ott is hosszú csendek szakították meg a beszélgetésünket. Most is percekig bámulunk mindketten a kandalló lángjaiba, mire ő összeszedi magát. 
- Ha vége lesz ennek az egésznek… kénytelen lesz más balekot keríteni erre a megtisztelő feladatra, Ms. Granger. 

Értetlenül nézek rá, de a hangjából sugárzó reménytelenség végül magyarázatot ad arra, amit mond. Látom, érzem, hogy meg van győződve róla, hogy nem fogja túlélni ezt a háborút. Belátom én is, hogy ennek van reális esélye, de ez a gondolat valami furcsa fájdalommal és félelemmel tölt el, szinte azonnal, ahogy megfogalmazódik bennem. Nem lehet, hogy ilyen könnyen feladja… már előre. Csak nézek rá, és nem tudom, mit mondhatnék neki. Az üres frázisok, amik eszembe jutnak, nem segítenek semmit, őt pedig egyenesen feldühítenék, ezt biztosan érzem. Nála valami más kell. 

- Hova tűnt a bosszúvágya, amiből mindig annyi erőt merített? –nézek rá kíváncsian, hisz tudom, sok olyan sérelmet őrizget magában, amiért még nem volt lehetősége törleszteni. Bízom abban, hogy ezzel sikerül ugyanúgy dacot ébresztenem benne, ahogy ő szokott bennem. És ráadásul ő hozta fel ezt a bosszúvágy dolgot még a múltkor.
Ahogy azonban rápillantok, már látom, hogy nem ebbe az irányba kellett volna elindulnom. Dühösen villan a szeme, mielőtt felcsattan. 
- Magának a leghalványabb elképzelése sincs arról, hogy én miből merítek erőt, Ms. Granger! És most hagyjon békén, ki kell javítanom az elsősök dolgozatait – pillant az íróasztala felé, ahol valóban egy nagy kupac pergamen hever szanaszét. Tudom, hogy ez most csak kifogás, de azt is tudom, hogy feldühítettem annyira, hogy nem kellene tovább feszítenem a húrt. Már nyitnám a szám, hogy bocsánatot kérjek a beszólásomért, de csak megrázza a fejét. – Most menjen! – szól rám szigorúan. – Inkább dolgozzon meg azért az öt pontért, ahelyett, hogy engem bosszant!
Erről eszembe jut, hogy milyen egyezséget kötöttünk, de ebben a pillanatban, azoknak a tükrében, amik szóba kerültek, valahogy jelentéktelennek tűnik az az öt pont, amit ígért nekem, ha kiderítem, mit szúrt el Ron az utolsó órán. De végül belátom, hogy most nem sokra mennék vele, ha tovább dühíteném, így felkelek. 
- Köszönöm a teát, professzor úr! – nézek még rá egy pillanatra, majd az ajtóhoz lépek. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez alkalommal nem állít meg, hisz nagy valószínűséggel a pokolba kíván, de mégis megteszi. 
- Ms. Granger! Az ember egyedül is képes arra, hogy megvalósítsa az álmait. Erre majd rájön. 
- Tudom, professzor úr – bólintok rá. – De miért kellene végigszenvednem az utat, amin ön már végigment, és felhívhatná a figyelmem a buktatókra?
- Ennyire félreismer, Ms. Granger? – néz rám kihívóan, mire elnevetem magam. 
- Nem, professzor úr – biztosítom, és még akkor is mosolygok magam elé, mikor már a pincelépcsőn sétálok fel. Valóban nem tudom elképzelni róla, hogy megkönnyítse a dolgom. Simán végignézné, hogy hasra esek azokban a buktatókban, amiket ő előre lát, és még véletlenül sem hívná fel rá a figyelmem. Sőt, jól szórakozna a szerencsétlenkedésemen. Mert ő ilyen. Biztosan úgy véli, ezekből tanulnék. 
Aztán ahogy közeledek a griffendél torony felé, inkább elkomolyodom. Hisz tulajdonképpen rövid úton lerázott. Igaz, hogy nem mondott nemet sem, de ha bejön a megérzése, akkor hiába várnám meg a háború végét, tőle már nem tanulhatnék. Erre a gondolatra újra elönt az előbbi szomorúság, így inkább bemenekülök a klubhelyiségbe, és Ron legnagyobb bosszúságára arról kezdem faggatni, mit szerencsétlenkedett az utolsó bájitaltan órán.