21 / 2

2K 96 0
                                    

Az egyik bájitaltan órán Perselus tekintete még az órán megszokottnál is sokkal hűvösebben siklik át rajtam. Nem tudom hova tenni, de azért bánt. Tudom, hogy megegyeztünk, hogy semmi feltűnőt nem teszünk, de ebben a pillantásban valami más volt, mint az a közönyös álarc. Ezt a meggyőződésemet le akarom tesztelni, így megszólítom. 
- Professzor úr!
- Mit óhajt, Ms. Granger? – fordul felém kifejezéstelen arccal. 
- A recepttel kapcsolatban… - pillantok a táblára. 
- Van valami gondja vele? – kérdezi élesen, és a szemem sarkából látom, hogy a többiek lassan már az asztal alá bújnának a hangjában rejtőző tornádó elől, de én nem adom fel. Még akkor sem, ha ennyiből is tudom, valamiért neheztel rám. 
- Én csak azt nem értem, hogy… ha a szalamandravért beleteszem egy bájitalba, amiben indiai homokkő van, az nem fog elfüstölni?
- Elolvasta a receptet, kisasszony? – méreget egy csipetnyi lekicsinyléssel. 
- Igen, professzor úr. 
- Akkor talán meg tudja nekem mondani, hogy mi a legelső hozzávaló. 
- Cápamájolaj. 
- Mit tud róla?
- A cápamájolaj a fertőző betegségek kezelésére szolgáló bájitalok fő alapanyaga – kezdenék bele, de félbeszakít. 
- A cápamájolaj kioltja a szalamandravér heves reakcióját, csupán egy kevés kékes füstöt fog látni az üstje felett. 
- Értem, professzor úr!
- Akkor nekilát még ma, Ms. Granger?
- Igen – húzom el a számat, ő pedig elfordul. Az óra hátralévő részében különösen kell koncentrálnom az üstömre, ha nem akarok egy kevés kékes füstnél többet látni felette, és közben próbálok rájönni, hogy most éppen miért mérges. Tegnap még csak nem is találkoztunk, így elképzelésem sincs, mi a baja. 
Az órára ráhúz, mivel a mardekárosainak kell még tíz perc, hogy elkészüljenek. Átfut rajtam, hogy egy griffendéles kedvéért ezt biztos nem tenné meg. Aztán meg az, hogy így esélyem sincs itt maradni, hogy megkérdezzem mi a baja, így mikor elenged bennünket, csak egy aggódó pillantást vetek hátra, mikor Harry mellett elhagyom a termet. 

Másnap este közösen írjuk meg az átváltoztatástan házit, de utána Ron fel is adja. 
- A jóslástant majd megírom holnap. Úgyis megint álmokat kell gyűjteni – fintorog. 
- Na látod, én meg a jóslástant nem értem, hogy miért vetted fel – néz rá utálkozva Harry, akinek esze ágába sem volt még egy évig a toronyszobába járni. 
- Nem is tudom – fintorog Ron is. – Lehet, hogy félévkor leadom. Felesleges az egész. De most megyek aludni. 
- Kérsz előtte egy teát? Segít majd elaludni – ajánlom neki, hisz az elmúlt napokban mindig szoktam neki adni. Persze nem abból a fajtából, amit Mr. Coward készít, hisz az csak hármunk titka. Felségárulásnak érezném, ha megosztanám akárki mással. De hát számtalan jó, nyugtató hatású tea van. 
- Az jó lesz – mosolyog rám, mire egy bögrében készítek neki. 
- Kösz. Akkor… jó éjt!
- Neked is – köszönünk el tőle, és elvonul lefeküdni. 

- Mondd csak, mi a fészkes fenét művelsz? – néz rám számonkérőn Harry. 
- Miről beszélsz? – kapom fel a fejem meglepetten. 
- Én úgy tudtam, hogy te és Piton…? – kérdezi fojtott hangon, nehogy Ron meghallja. 
- Igen, és? – nézek rá még inkább értetlenül. Eddig úgy tűnt, bármilyen furcsa, neki ez nem jelent gondot, Ron elől pedig mindeddig sikerült eltitkolni.
- Akkor mégis mit művelsz Ronnal?
- Mi? Ron… miről beszélsz, Harry?
- Te tényleg nem látod?
- Mégis mit? – nézek rá most már végképp értetlenül.
- Hermione, Ron egyre jobban beléd habarodik… és ahogy viselkedsz vele… azt nagyon is pozitív visszajelzésnek értékelheti.
- Micsoda? – nézek rá kigúvadt szemekkel. – De hát én csak… én csak segíteni akartam neki! Nem tudom nézni, hogy ennyire szomorú. Én csak szerettem volna segíteni neki, hogy kimásszon ebből a gödörből!
- Ezt jó lenne, ha vele is tisztáznád – mondja, de nekem már máshol járnak a gondolataim.
- Szóval ezért volt ennyire undok…
- Ron? 
- Dehogy Ron – rázom meg a fejem. – Perselus. Ő is észrevette…
- Hermione, mindenki észrevette, csak te nem! – csóválja a fejét Harry. 
- De hát én nem… Most el kell mennem! – ugrok fel a fotelból, és mielőtt Harry egy szót is szólhatna, kiviharzok a szobából. 

A pincebeli ajtó előtt azonban megtorpanok. Ha Perselus azt hiszi, hogy van valami Ron és köztem, akkor kegyetlenül dühös lehet. Vagy csalódott. Rosszabb esetben mindkettő egyszerre. Nem lesz könnyű ezzel szembenézni, főleg nem meggyőzni az ellenkezőjéről. 
Végül minden bátorságomat összeszedem és bekopogok. Mikor Perselus ajtót nyit, valóban dühös szikra villan a szemében. 
- Mit keres itt, Ms. Granger?
- Beszélni szeretnék önnel, professzor úr! – nézek rá esdeklőn, de csak megrázza a fejét. 
- Most nem aktuális, kisasszony!
- De nagyon fontos! – próbálok hatni rá, mert meg vagyok győződve róla, hogy ez most csak kifogás, de aztán mozgást látok bentről, és Perselus mögött feltűnik Draco tejfölszőke feje. 
- Nem hallottad, sárvérű? – förmed rám a kölyök, de mielőtt bármit visszavághatnék, vagy pálcát ránthatnék, Perselus rászól. 
- A kastélyban nem teszünk különbséget a diákok között, Draco! 
- Hát persze, Perselus – tűnik fel egy alamuszi mosoly a szőke arcán. – Folytathatnánk a beszélgetést?
- Tényleg fontos lenne, hogy beszéljek önnel, professzor úr! – próbálkozom én is. 
Jó ideig cikázik köztünk a pillantása, és én pillanatról pillanatra érzem, hogy önti el a düh. 
- Mind a ketten tűnjetek el innen! – mondja szigorúan. – És ha még egyszer ezzel próbálkoztok, annak nagyon csúnya vége lesz! – válik fenyegetővé a hangja. 
Draco sértett büszkeséggel kivonul az ajtón, mire Perselus jól bevágja mögöttünk. 
- Ezt még megbánod – villan rám Draco szeme, de nem mondhatnám, hogy különösebb hatással van rám. Ettől még jobban felfújja magát, és elrohan. Én viszont elgondolkodom Perselus szavain. Mivel próbálkoztunk? Hisz nem is csináltunk semmit. Csak mind a ketten szerettük volna megbeszélni vele azt, amiért felkerestük. Miért kellett ezen felhúznia magát? Hisz csak annyi, hogy eldönti, melyikünket hallgatja meg előbb, és… Hát persze, sóhajtok mindent értőn… ez a baja. Hogy olyan helyzetbe hoztuk, hogy döntenie kellett volna köztünk. Ez dühítette fel annyira. Ha őt választja, tudja, hogy engem sért meg, ha pedig engem, az Malfoy előtt több lett volna mint gyanús… És különben is… kevés olyan dolog van az életében, amit igazán szeret, nincs jogunk ahhoz, hogy döntésre kényszerítsük ezek között. 

Mikor visszaérek a lakosztályunkhoz, csak leroskadok az első fotelba. 
- Hamar kidobott – néz fel Harry a könyvéből. 
- Tettem még egy lapáttal a jókedvére – sandítok rá. 
- Muszáj volt ezt pont a holnapi óra előtt? Elég satnya lett a házi feladatom, de ha még dühös is lesz, kiátkoz a teremből. 
- Inkább megnézem, mit alkottál – ülök át mellé a kanapéra, és elkérem a dolgozatát. 
Egy órámba kerül, míg átnézem a két tekercset, és jó néhány helyen bele is javítok, aztán visszaadom Harrynek, hogy tisztázza le, én pedig újra elmerülök a gondolataimba. Perselus figyelmeztetett előre, hogy nála összefuthatok Dracóval, hisz nyilván tartja a kapcsolatot a keresztfiával. De miért pont ma, Merlinre? Miért pont most, amikor tényleg fontos lett volna, hogy beszéljek vele, hogy tisztázzuk a dolgokat? Így csak rosszabb lett az egész. 
Nem sokkal később elköszönök Harrytől, gyorsan megfürdök, és ágyba teszem magam. Aztán persze nem tudok aludni. Az jár a fejemben, hogy nem is értem, hogy tételezheti fel, hogy mással kavarok a háta mögött. Kicsit kiakaszt ez a gondolat. Tudja, hogy mit érzek iránta. Tudnia kell, még akkor is, ha soha nem beszéltünk erről. Hisz én is tudom, hogy ő sem közömbös irántam. Bár nála ezt egy kicsit nehezebb megítélni, de mégis… érzem. A csókja érzésekről beszél, hiába próbálja máskor ezt az érzéketlenség látszatával palástolni. De akkor ő miért gondolja azt, hogy mással vagyok? A veleszületett pesszimizmusa… cincogja egy hangocska a lelkem mélyén. Hisz mindig a legrosszabb eshetőségre készül fel, hogy ne érhessék kellemetlen meglepetések. De akkor is… rólam feltételezhetne egy kicsit többet ennél. Még akkor is, ha csak egy griffendéles vagyok.

Én, mint bájitalmester? [Befejezett] Where stories live. Discover now