Egy bajkeverő feljegyzései

28.rész

Kicsi Kocsi 

Kedves naplószerű jegyzettömb!

Anyu szülinapi meglepetésbuliját minden év májusában megtartjuk, ő pedig minden év májusában úgy csinál, mint aki meglepődik.

Én és a drága testvérem minden évben elmegyünk a T betűs hipermárketbe, hogy megvegyünk mindent a bulira. Az elmúlt években már magunkkal vittük Eriket is, idén pedig Máté és Jas is velünk tartottak, az utóbbi gyanítom csak azért, hogy a híres szépfiúm kocsiját vezethesse.

Apropó, híres. Mindig is tisztában voltam vele, hogy Máténak rengeteg rajongója van, de azt még magam sem hittem volna, hogy a vásárlásunk során is letámadnak majd minket.

- Tényleg 190 centiméter magas vagy? - faggatta álmaim netovábbját egy tizenhat év körüli kiscsaj, meg annak két barátnője.

- Igen, igaz, tényleg ilyen óriás vagyok - felelte Máté mosolyogva.

- Ha egy szeme lenne, simán elmehetne Küklopsznak! - kotyogott közbe Erik, aki persze nem bírta ki, hogy ne szerepeljen.

- Hát már ne is haragudj, de ha téged kéne állandóan bámulnom, még azt a maradék egy szemem is kinyomnám - közölte teljesen lazán Máté, mire a körülöttünk lévő vásárlók nevetni kezdtek.

Sztella mindeközben megpróbált engem a virágokhoz rángatni, hogy nézzek már valami szépet anyunak, de én makacsul ragaszkodtam Máté látványához.

- Na, és ha már a szemeknél tartunk... - folytatta nehézkesen a kiscsaj, mire végre újra csend lett. - Valóban rossz a látásod?

- Hát, nem a legjobb. - vallotta be Máté a tarkóját vakargatva.

- Akkor miért nem hordasz szemüveget? - elmélkedett Erik.

- Akkor is tökéletesen látok, ha van bennem cucc, nem kell ide szemüveg - jelentette ki, mire mindenki sápadtan meredt rá, aztán pár másodperccel később magunkhoz tértünk és véiggondoltuk a hallottakat.

Természetesen elsőre a cuccra mindenki azt hitte, hogy drog, nem pedig kontaktlencse.

Mikor minden enni-inni való bekerült a csomagtartóba és indulhattunk végre haza, Jas vigyorogva húzott elő a zsebéből egy pendrive-ot. Erik elvigyorodott, Sztella arcára kiült az iszonyat. én pedig rögtön tudtam, mi következik.

- Kicsi kocsi Suzukiiiii - üvöltött a kocsi hangszórójából pár másodperc múlva az a szám, amivel Jas és Erik már hetek óta az őrületbe kergetnek. - Erre nem kell sokat költeni, ezzel nem kell sokat törődni... és akárhova elszááállít! - kornyikálta a két félnótás torkaszakadtából.

A tizenöt perces hazaút tizenöt órának tűnt, majd mikor végre kiszálltunk az autóból, Máté meggyötört arccal Jas felé fordult, s így szólt: utóljára vezetted a kocsim. Aztán elhajtott, mondván, hogy a bulira majd visszajön.

Már ha visszajön ezek után...

A két jómadárra vetett gyilkos pillantások közepette léptem be az udvarra, ahol a Kicsi kocsi Suzuki által okozott traumából éppenhogycsak kigyógyuló nővérem lufikat aggatott minden egyes szabad területre.

- Naaah ... - sóhajtotta két nyújtózás között, hogy elérje a kerítés tetejét és felkösse a lufit. - Te mit vettél anyunak?

Meredten bámultam rá.

- Ho-hogy mit vettem? ... - dadogtam. - Te jó ég, semmit! Elfelejtettem!- kiáltottam fel.

- Nyolckor kezdünk, még van időd elmenni vásárolni, csak érj vissza időben! - mondta idegesen. - Az egész family itt lesz, ha elszúrod a bulit kinyírlak!