A Roxfort Réme (Harry Potter ff.)

Harmadik fejezet - A megmentő

A pincébe vezető úton egyikük sem szólt egy szót sem. Lily izgatott volt - de nem félt -, Perselus pedig még mindig nem heverte ki a Nagyteremben történteket.

Végtelenül dühítette, hogy a diákok lényegében rajta röhögtek. Ráadásul még a tanárok is, arról nem is beszélve, hogy szinte istenítették a nőt, aki épp mellette lépkedett, és jókedvűen jártatta végig a tekintetét minden apróságon. Bár a férfi ezt nyilván nem tudhatta, de a lány direkt nem ment vele egy vonalban. A büszkesége és a jó kedve túlságosan nagy volt ahhoz, hogy megtörje a csendet, és megkérdezze, hogy hol van a tanterem. Amikor Piton megállt egy ajtó előtt, néhány lépéssel mögötte ő is lefékezett, és meg sem lepődött azon, hogy a férfi fittyet hányva az illemre, beviharzott előtte a helyiségbe. Úgy döntött, hogy nem adja meg neki azt az örömöt, hogy idegesnek, esetleg dühösnek lássa, ezért levakarhatatlan mosolyt varázsolva az arcára követte a férfit.

- Segíthetek valamit? - kérdezte semleges hangon, amikor látta, hogy Piton a szekrényben kutat valami után.

- Igen. Fogd be a szád és hagyj békén. Ez a legnagyobb segítség.

- Milyen szelídek vagyunk ma reggel. Csak nem szegte kedvedet valami?

- Valami? - olyan hirtelen fordult meg és lépett egyet felé, hogy Lily ösztönösen hátrálni kezdett, amíg az asztal szélének nem ütközött. Piton fújtatva, gyűlölködő tekintettel araszolt felé. - Valami?! A helyedben inkább azt kérdezném, hogy valaki? Ó, várj, nem is - kurtán felnevetett, ami jelen esetben inkább hangzott horkantásnak. - A helyedben egyáltalán nem kérdeznék. SEMMIT! Sőt, meg se szólalnék!

- Most éppen mit követtem el ellened? - kérdezte a lány dacosan felhúzva a szemöldökét, nyugalmat erőltetve a hangjára.

- Ne tedd az idiótát. Bár lehet, hogy játszanod se kell.

- Most ezzel fogsz szórakozni? Próbálsz kiborítani a gúnyolódásoddal? Tájékoztatlak, hogy kevés vagy te ahhoz, hogy elveszítsem a fejem.

- Akkor legalább ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, hogy miről van szó! - ordított a bájitalmester olyan hangerővel, hogy ha az ajtó zárva lett volna, akkor is hallotta volna a terem előtt sorakozó diáksereg az átlagosnál hangosabb szóváltást.

- Őszintén mondom, Piton, hogy fogalmam sincs, mi borított ki ennyire. Hogy mitől vagy a természetednél fogva megszokottnál is szőrszálhasogatóbb. Nem, gőzöm sincs, hogy mitől robbansz fel mindjárt, vagy miért nézel ki úgy, mint aki két ujjával meg tudna fojtani. Fogalmam sincs, hogy mi váltotta ezt ki belőled, de őszinte kíváncsisággal várom az ok kifejtését.

A lány karba tette a kezét, és várt. Miközben beszélt, próbálta nem elröhögni magát azon, hogy a férfinak minden szó után más érzelem játszik az arcán. Gyűlölet. Szégyen. Düh. Várjunk csak, az ott gyilkolási vágy volt, ami megcsillant a szemében? Nem tudta, miért, de nagyon is érezte, hogy a professzor ellenszenve iránta egyre csak nő. De azt is tudta, hogy most sakkot adott a férfinak.

- Hogy mi az oka? - sziszegte Piton, miközben még közelebb lépett hozzá. A szeméből kiolvasható gyűlölet már szinte állatias vadságnak volt elkönyvelhető. - Hogy mi okozta? Ismétlem, rosszul teszed fel a kérdést, mert erre nem tudok válaszolni. De arra, hogy ki okozta... Na, erre lényegesen könnyebb felelnem. Te.

- Én? Mégis mit tettem? - kérdezte Lily ártatlan arccal. Még csak meg sem kellett játszania, tényleg nem tudta, hogy mivel érdemelte ki ezt a különleges bánásmódot. Csak sejtette. De naivan azt hitte, hogy Piton nem kicsinyes ennyire.

- Ne nézz hülyének, Salmander. Tudok egypár rontást, ami igazán elcsúfítaná az egzotikus külsődet...

Most Lily tizedelte meg a köztük lévő távolságot. Olyan közel állt a férfihez, hogy érezte az illatát. Fűszeres volt, legalább húszféle bájital hozzávalóinak az illata érződött a ruháján. A lány halkan, de határozottan beszélt, mert annyira már kiismerte kollégáját, hogy tudja, a határozottsággal lehet a legjobban felhúzni.