A Roxfort Réme (Harry Potter ff.)

Ötödik fejezet - Az engedmény

Darsha_Assant tudom, tudom, siethettem volna jobban, de jobb későn, mint soha ❤

***

Szegény Merlin biztosan csuklott egy ideig. Perselus Piton talán még életében nem káromkodott olyan válogatott szitokszavakkal, mint azon az estén. Igaz, hogy Lily Salmander életében, hála Merlinnek, nem volt még olyan sok helyzet, amiben esetleg arra késztetett volna másokat, hogy édesanyja hogyléte felől érdeklődjenek. Na most, kedvenc bájitaltan tanárunk bizonyára bepótolta ezeket az alkalmakat.

Albus Dumbledore jókedvűen vonult végig az irodájába vezető folyosón, nyomában Pitonnal és McGalagony tanárnővel. Minervának nagyon erősen kellett a nyelvére harapnia, hogy ki ne bukjon belőle az a tipukus, szívből jövő, könnyfakasztó nevetés Perselus ábrázata láttán. Nem tudta, hogy a bájitalmester sejti-e egyáltalán, hogy az a szitkozódás, amit magában mély beleéléssel kántált, tisztán leolvasható már csak a szája ívéből is.

- Minerva...

- Mondd, Perselus - fordult felé kolléganője, mire a Roxfort réme megajándékozta őt egy olyan rosszalló pillantással, amihez csak nagyon kevés, igen kivételes személynek volt eddig szerencséje.

- Ha még egyszer fel mersz nyeríteni magadban...

- Az iskolán belül nincs ellenségeskedés! - szólt hátra a válla fölött Dumbledore továbbra is töretlen jókedvvel, majd ismét maga elé nézve vezette a háromfős csapatot az irodája felé. - Hoppanáljatok el innen, aztán esetleg elnézem a viaskodást.

- Itt nem is lehet hoppanálni - pislogott nagyokat a tanárnő, társa pedig a szemét forgatta.

- Nyavalyás vénember a hülye vicceivel...

- Hátul is van fülem.

- Minő szerencse - dünnyögte a pince lakója, és kelletlenül, de az illem tudatában maga elé engedte Minervát, majd maga is belépett Dumbledore irodájába.

***

- És... És... Me-he-he-herlinre, hát ez hatalmas volt - törölgette le arcáról a nevetéstől kicsordult könnyeit Fred, miközben próbált ismét normálisan lélegezni, tehát leállni a kacagással. Nem igazán sikerült. George osztotta a jó hangulatot, megállás nélkül vihogva próbálta értelmezni az imént történteket. Lily a fejét csóválta, és maga is csodálkozott a sikerén. Az órára pillantva szomorúan konstatálta, hogy ideje visszaküldenie a fiúkat a Griffendél toronyba.

- Weasley urak, vészesen közeleg a takarodó ideje. Induljanak lassan vissza a hálókörletükbe, mielőtt még gondjuk lenne abból, hogy éjszaka is itt tartózkodnak.

- Ajj, ne már - nyafogott George, ikre pedig szintén szomorúan pislogott a tanárnőre. - Kérem, legalább egy kicsit hadd maradjunk! Annyira jó itt a hangulat, végre van valaki a kastélyban, aki értékeli a vicceinket. A háztársaink közül szinte mindenki baromságnak gondolja a csínyeinket, minket pedig barmoknak - biggyesztette le a száját, és Lily-nek nem sok hiányzott ahhoz, hogy elnevesse magát. Sajnálta őket, egek, persze, hogy sajnálta, de egy ilyen vallomáson nem lehet nem nevetni. Továbbra is kedvesen mosolygott.

- Ugye tudják, hogy egy esti kimaradás miatt nem csak a maguk fejét veszik, hanem az enyémet is?

- Én vállalom a felelősséget akár a professzorért is - emelte fel a kezét Fred. - Majd azt mondjuk, hogy olyan rosszak voltunk, hogy még este is büntetőmunkán kellett maradnunk.

Lily latolgatta az esélyét annak, hogy egy tanár ezt mennyire gondolná hihetőnek. Sóhajtott egyet. Albus tudja, hogy itt vannak, ahogyan Minerva és a pincerém is. Frics jobban fél Dumbledore-tól ahhoz, hogy szembe merjen vele szállni, rajtuk kívül pedig ugyan ki kérdőjelezhetné meg, hogy a fiúk az ő utasítására maradtak?