Egy vérfarkas társának naplója

Ember és állat

Még nem találtam otthon senkit. Kifulladva dobtam le a táskámat a szőnyegemre (úszó vagyok, nem futó, na) és levágtam magam a fehér irodai székemre. Bekapcsoltam a laptopomat és megnyitottam rajta a böngészőt, amibe beírtam, hogy ember és állat. Kiadott ember és állat kapcsolatokat és mindenféle filmeket, amikben félig emberek és félig állatok vannak... Ezután már úgy írtam be, hogy félig ember félig állat. Amiket kidobott ijesztőek voltak, de tudom, hogy nem léteznek... vagy mégis?
Kentaúr: a felsőteste ember, a másik fele ló. Harcos természetűek és vadak.
Sellő: félig nő és félig hal. - Bármit is keresek, ha keresek egyáltalán, az nem víz alatti lény lesz.
Vérfarkas: ember, teliholdkor atvaltozik. Vannak akik képesek telihold nélkül maguktól vérfarkassá, azaz farkasemberré válni.
És meg sok más lényt is kidobott.
- Lia! Megjöttem - hallottam anyu hangját, mire gyorsan lecsuktam a laptopot és kimentem hozzá.

"Vajon tényleg léteznek ezek a lények?" - tettem fel magamnak a kérdést este a plafont bámulva.

Másnap ebédszünetben megint ugyanott ebédeltem és a fiú is ugyanott ült. Amint elég bátorságot gyűjtöttem, hogy odamenjek hozzá, felálltam és egyenesen felé vettem az irányt.
- Szia! - ültem le mellé, mire úgy nézett rám, mintha csak szívességet tenne.
- Most komolyan. Az égsz udvar üres és neked pont mellém kell ülnöd.
- Beszélni szeretnék veled - kezdtem a halkan. - A tegnapról.
- Mi van vele?
- Mi volt az, ami elől futnom kellett? - kérdeztem felénken.
- Csak egy kóbor kutya - vont vállat, csakhogy engem nem egyszerű átverni.
- Nem az volt. Tudom. Az állatok közlekedésétől nem remeg ennyire a föld - közöltem, mire felkapta a fejét. Basszus! Nem kellett volna neki elmondanom. Most biztos azt hiszi, hogy őrült vagyok.
- Milyen remegés? - kérdezte.
- Semmi - próbáltam hárítani, hogy ne tűnjek dilisnek.
- De. Most mondtad. Érzékeled az állatok közeledését. Gondolom akkor az emberekért és a járművekét is - nézett rám komolyan.
- Mennyire tartasz őrültnek? - kérdeztem lehajtott fejjel.
- Egy cseppet, de hidd el, erről nem te tehetsz.
- Miről beszélsz? - néztem rá kérdőn.
- Figyelj! Találkozzunk suli után a sarki pékségnél. Gyere el! Fontos! - közölte, aztán lelépett. Nagyon furcsálltam a helyzetet. Mit akarhat? Mi az a fontos dolog? Egyáltalán mi történik itt?

Órák után a pékség elé mentem. Megfordult a fejemben, hogy David-ékkel haverkodik és csak fel akarnak ültetni, de nem. Ott volt, amire már odaértem.
- Na, jó. David? - kérdeztem.
- Az az újgazdag gyerek? - kérdezte utálkozva. - miért lenne itt.
- Azt hittem, hogy csak fel akartatok ültetni.
- Mégis eljöttél.
- El - bólintottam kelletlenül.
- Egyet jegyezz meg! Soha, ismétlem soha nem állok szóba az olyanokkal, mint ők.
- Rendben, de miért hívtál akkor? És egyáltalán, hogy hívnak?
- Jason - válaszolta. - Figyelj! Amit mondtál nekem ebédszünetben... Bíznod kell bennem! Tudok valakit aki elmondja neked, hogy mi ez.
- Tessék?
- Bízol bennem?
- Van más választásom? - kérdeztem.
- Nincs - mondta komolyan. - Gyere!
- Ugye tudod, hogy ez sose végződik jól?
- Ezt ne hasonlítsd az idióta filmekhez! Gyere! - ragadta meg a kezem és az erdő felé húzott.
- Tudok magamtól is menni - motyogtam, mire elengedte a karom. Egyre beljebb haladtunk az erdőben és kezdtem félni. Hova visz?
- Félsz? - nézett hátra.
- Egyáltalán nem. Miért félnék egy erdőben, egy szinte vadidegennel? - mondtam cinikusan, mégis félénken. Pár perc további séta után megpillantottam egy kis kunyhót. Jason bekopogott.
- Mester! Azt hiszem erről tudnod kell!
- Én vagyok az "erről"?
- Ne vedd fel. Kicsit fura a stílusa - hallottam egy lány hangját a kunyhóból, majd kinyitotta az ajtót. Fekete hátközépig érő haját kék melírral dobta fel, alacsony és van egy kis orr piercing-je, illetve a jobb fülében két fülbevalót viselt.
- Mert a tied aztán sokkal jobb - forgatta a szemét Jason. - Hol van a Mester?
- Elment összegyűjteni a... - akadt el, amikor rám pillantott. - a vacsorához szükséges dolgokat. Khm. Ki ez?
- Talia vagyok, Talia Brown. Lia - mutatkoztam be.
- Ashley. Gyertek be! - állt el az ajtó elöl. - Szóval? Miért hoztad ide, Jay? - ült le egy öreg, megviselt kanapéra és Jason követte a példáját.
- Majd, ha itt lesz a Mester, elmondom. Ott fogsz állni egész végig? - nézett rám. - Mert le is ülhetsz. Zavartan telepedtem le Ashley mellé.
- Jason Ford! Azonnal megmondod, hogy miért hoztad ide ezt a lányt vagy esküszöm, mindkettőtöket kidoblak a házból!
- Ash! - nézett ra szúrósan a fiú, utána sóhajtva engedett. - Van még egy föld elem. Ott ül melletted.
- Mi van? - nézett rám csodálkozva Ashley.
- Elárulnátok, hogy miről van szó? - kértem.
- Ez az idióta azt állítja, hogy érzed a föld minden apró rezzenését - mondta Ashley.
- Tulajdonképpen igen - közöltem és Ashley-nek kikerekedett a szeme, Jason pedig elégedett vigyorral dőlt hátra.
- Ez, hogy lehet? - kerdezte a lány.
- Szerinted, ha tudnám nem mondtam volna el?! - nézett ra Jason