Egy csepp kínlódás, két örök kötelék

8. Fejezet

– Szeretlek, Dor... – suttogta a dal végén, amit hatalmas ováció követett, majd odaszaladt hozzám és megcsókolt.
– Ezek után nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy tudd, én is mennyire szeretlek. Mert jobban szeretlek, mint bárki mást ezen a világon, sokkal-sokkal jobban. Szeretlek, Shawn. – öleltem át szorosan.

Nem tudom, hogy egyesek hogy vannak vele, de én sokkal jobban élveztem ezt az estét, mintha csak szétcsaptam volna magam egy csapat lánnyal, és egy tesztoszterontól túltengő rendőrnek öltözött pasit néztem volna vetkőzés közben. Igen, ez mindenképpen sokkal jobb volt.

– Menjünk fel... – súgta a fülembe. Válaszként csak bólintottam. – Tudod, annyira szeretlek. – a felvonóban szerencsére csak mi ketten voltunk, Shawn azonnal az ajkaimnak esett, kezei pedig felfedezőútra indultak a testem minden porciákáján. Mire végre felértünk a tizedikre, a hajam csapzottan tapadt a nyakamra, Shawn ingének felső négy gombja pedig már nem volt összecsatolva.
Kézenfogva, futólépésben rohantunk a szoba felé. Kínzóan lassúnak tűnt, ahogy Shawn előveszi kártyát a zsebéből, majd a leolvasóhoz illeszti. A zár kattant, mit pedig úgy estünk be az ajtón, mintha háborús üldözöttek lettünk volna.

Hol én nyomódtam a falhoz, hol Shawn találkozott a szekrénnyel, egyszerűen nem bírtunk magunkkal. Mire végre nagy nehezen a hálóba értünk, Shawn ledöntött az ágyra, és gyorsan bezárta az ajtót. Az inge már teljesen ki volt gombolva, szabadonhagyva teljes felsőtesét. Lerúgtam a tűsarkú csizmám, majd felálltam.
– Nagyon szeretlek. – csókoltam meg mégegyszer, miközben lehámoztam róla a ruháit. Hatalmas kezével a hátamon matatva nagy nehezen megtalálta a cipzárt, és olyan sebességgel rántotta le, hogy rögtön elszakadt. Ezután nem a cipzárt húzta tovább, hanem megragadta azt a részt, ahol elfeslett az anyag, és letépte rólam. – Rossz vagy. – néztem rá sűrűn pillogva, egy kaján mosoly kíséretében, miközben a tenyeremet a forró, dübörgő mellkasán pihentettem.

Reggel iszonyú fejfájásra ébredtem, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. A szemeimet dörzsölgetve néztem körül a szobában, majd a földön heverő ruhadarabok láttán villámként jelentek meg az emlékképek előttem a tegnap estéről. Idő közben Shawn is ébredezett mellettem. Fájdalmas arckifejezéséből ítélve pont olyan fejfájás gyötörte, mint engem.
– Hol a fenében vagyok? – hunyorgott, a szemei még nem szoktak hozzá a fényhez. Apropó, fény. A szoba nem a Town Hall Square-re néz, és nem is Yorkville Ave-re, akkor csak nyugati lehet. Márpedig ha besüt a nap, akkor délután van. És elaludtam a kozmetikust.
– Egy hotelszobában, Csipkerózsika. – válaszoltam mérgesen. Ki a fene fog elvállani ilyen rövid időn belül?
– Na, Borsószem-hercegkisasszonyhoz van szerencsém? Rosszul aludtál? – érdeklődött.
– Nem... Mennyi az idő? – kérdeztem, amikor megláttam a kezén az órát.
– Negyed három.
– Remek. – sóhajtottam.
– Mi a baj? – könyökölt fel.
– Semmi. – ráztam meg a fejem.
– Ne hazudj.
– Elaludtam a kozmetikust.
– Jézusom... – temette a kezébe az arcát.
– Ugye?
– Ezt most nem mondhatod komolyan! – nevetett.
– Halál komolyan mondom. Nem akarok szarul kinézni az esküvőnkön.
– Sosem nézel ki szarul.
– Mindegy. – mondtam lemondóan. – Már csak azt kéne kitalálni, hogy miben megyek haza... – nyúltam a melltartómért, majd gyorsan felvettem.
– Nem tudod felvenni, ami tegnap volt rajtad?
– Letépted rólam. – emeltem fel a csipkeblúzt, ami már csak egy cafat anyag volt.
– Ja, tényleg. – nevetett fel. – Jó kis éjszaka volt. – jegyezte meg.
– Ezt úgy mondtad, mintha egy éjszakás kaland lett volna. – néztem rá szúrós szemekkel.
– Mi van veled? – csattant fel. – Olyan vagy, mint aki citromba harapott.
– Semmi.
– Ne válaszold azt, hogy semmi, amikor nagyon is bosszant valami. Mondd el!
– De tényleg nincsen semmi. – fontam össze a karom, majd hátatfordítottam neki.
– Majd szólj, ha tudsz velem megint normálisan beszélni. – felkapta a nadrágját, majd beviharzott a fürdőszobába, és becsapta az ajtót. Csodálatos. Vettem a nagy levegőt saját magam lenyugtatásaként, majd utána mentem.

– Shawn... – halkan kopogtattam az ajtón. Nem válaszolt, így megpróbáltam kinyitni, meglepetésemre nem zárta be. – Ne haragudj.
– Hagyjál! – megmosta az arcát, én pedig még mindig a küszöbön álltam.
– Édesem...
– Picsába, hogy nem tudok haragudni rád! – csapott idegesen a mosdóra, majd megfordult, és átölelt.
– Sajnálom.
– Semmi baj. – simogatta az arcom, majd elmosolyodott. – Szerzünk neked felsőt Milától, rendben? – válaszként csak bólintottam.

Shawn tíz perccel később egy világoskék pulcsival a kezében tért vissza.
– Tessék. – nyomta kezembe, majd azonnal felvettem.
– Köszi, már a hibernálódás határán álltam. – nevettem fel. – Ez amúgy nem nagy rá? Még nekem is az. – nézegettem magam a tükörben.
– Az enyém. Egyszer nála maradt. – vont vállat. – Most legalább visszaszereztem.
– Nagyon büszke vagyok rád. – mondtam iróniával teli hanggal, mire nevetni kezdett.
– Gyere, elviszlek ahhoz a kozmetikushoz.
– Shawn, délelőttre szólt az időpontom, az a szalon pedig szerintem jobban megy, mint egy McDonald's. Vagy két hónappal előbb kell időpontot kérned. – fogtam össze a hajam egy copfba.
– Kivéve, ha a neved Shawn Mendes. – kacsintott.
– De... Ugye nem mondták le valakinek, miattam?
– Nem, csak behívtak egy szabadnapost. Nem Dorothea Martinként kellene mindenhol bemutatkoznod, akkor élvezhetnéd a protekciót nélkülem is. Mondjuk azt sem értem, hogy hogy nem hallottak még rólad, amikor majdnem egy éve együtt vagyunk, és annyi minden történt velünk, hogy többször voltál címlapon, mint Bella Hadid.
– Shawn, én értem, de akkor is. Ez a te hírneved, nem az enyém, nem fogok vele visszaélni. – ráztam a fejem.
– Javíthatatlan vagy... – csóválta a fejét.

– Két óra múlva érted jövök. – parkolt le, majd puszit nyomott az arcomra.
– Köszönöm. – simítottam meg az arcát, majd kiszálltam a kocsiból.

– Rohadtul nem érte meg a 100 dollár és a két óra, pontosan ugyanúgy nézel ki. – fogadott "szörnyen" kedvesen.
– Pont ezt nem kellett volna mondanod. – néztem rá elhúzott szájjal.
– Pontosan ugyanolyan gyönyörű vagy, mint előtte. Most jobb? – húzta fel a fél szemöldökét.
– Egy kicsit igen. – mosolyodtam el. – Megoldódott a díszlet?
– Igen. Kerestek egy grafikust, aki díszletekett is tervezett. Tőle jövök, most beszéltük meg, hogy mi a kivitelezhető abból, amit szeretnék.
– Magasak az elvárásaid, tudom, hogy nehéz, de néha muszáj lejjebb adni belőlük. Irreális képzeteid vannak néha.
– Dor, miért olyan irreális, hogy meg akarom alkotni a lehető legjobb tehetségkutatót? Azt akarom, hogy ne vesszek el a süllyesztőben, le akarok tenni valamit az asztalra. Kinőttem a popsztárságot, ez tény. 16 évesen még poén volt távol lenni a családomtól, utazgatni, zenélni, felelősségtelen dolgokat csinálni... De most... Nem akarlak hónapokra itt hagyni, nem akarom egymilliószorra elmondani a kedvenc színem, vagy ételem a Q&A-en. Unom. És ha unom, az nem az, amit elvárnak tőlem. Nem akarom becsapni a rajongóim.
– Tudom, Shawn. És ezért is csodállak. – csúsztattam a kezem az övére.
– Gondolkoztál azon, hogy elmehetnénk nászútra? – mindig témát vált, ha megdicsérem valamiért, hihetetlenül zavarba képes jönni.
– Hát... Nem. – nevettem.
– És szeretnél?
– Tudom, hogy nagyon sok a munka a műsorral, amit könnyebb elintézni, ha itt vagy. Ugyanez igaz a házra is. Nekem is dolgoznom kell. – soroltam.
– Akkor is elmegyünk. – mondta ki egyszerűen. Shawn erős akaratú, vezető szellemű ember. És igazából jól is áll neki, hogy nagyon is tudja, mint akar. Ezért is szeretem őt. Mert azzal, hogy irányít, sokat nem segítene, ha nem nézné folyton azt, hogyan tehet mások kedvére. Mert szigorú, és hirtelenharagú, de hatalmas szíve van.

– ...mit gondolsz? – pillantott rám.
– Bocsánat, nem figyeltem. – szabadkoztam.
– Kambodzsáról beszéltem. – mosolygott az elkalandozásomon.
– És mit mondtál róla? – nevettem.
– Hogy szerintem érdekes, nem mindennapi úticél, és neked is tetszene. Ráadásult ott még nem jártam.
– Én már igen. Végre egy hely, ahol én már voltam, és te még nem. – utaltam a bő országlistára, amikben mind járt. – Anyu igazából irodalmár és járt valami történészeti kurzusra, emiatt lett ez a két tárgya. Nagyon érdekelte, néhányszor járt ásatásokon is. Kambodzsába is emiatt mentünk el. – magyaráztam.
– Akkor nem szeretnél oda menni?
– Mit szólsz közép-Afrikához?
– Ott nem háború van? – ráncolta a szemöldökét.
– Pont ezért. Lehetne segíteni legalább a gyerekeknek.
– Szívesen adományozok, de nem vagyok hajlandó elkísérni téged egy olyan helyre, ahol meghalhatsz. Nem akarlak elveszíteni.
– Akkor menjünk Kambodzsába. – egy próbát azért megért.