Dix-neuf

4.6K 479 192
                                    

- Amikor azt mondja, hogy swim, akkor feljebb a kezedet és lazábban! – mondja Jimin, miközben a refrénre tanuljuk befele a koreográfiát.

Megbeszéltük, hogy kissé durvább lesz, mint amire eleinte gondoltuk. Már az első refrénnél járunk, hihetetlen gyorsan haladunk. Jimin lazsálni sem enged, ami jó, mert így több dologra is lesz időnk később. Feladtam neki a leckét, mivel elég sok dolga van. Az osztálynak is segítenie kell, a tananyaggal is haladnunk kell a vizsgák miatt, délutáni órákat kell beterveznie, emellett velem is próbálni fog, s ha ez nem elég, el fogom hívni egy-két helyre. Nem adom fel ilyen könnyen. Makacs vagyok, mint az öszvér!

- Így? – kérdeztem, mikor újra megcsináltam, ezúttal zene nélkül.

- Lazábban, figyelj. – állt elém, majd kezdett el énekelni, csak lassabban, mint ahogy a zene van, s mutogatta el a mozdulatokat. Az állam a padlót verdeste. Gyönyörű tiszta hangja van. Férfihoz képest magas, de csodálatos. Csak álltam ott nagyokat pislogva, nem csináltam semmit, mire hátrafordult értetlen tekintettel. – Mi az? – ráncolta a szemöldökét.

- Énekelj nekem! – kértem meg nagy szemekkel.

- Mi? Nem. – rázta a fejét. – Táncolni jöttünk. – mondta, s indította volna újra a zenét, de ekkor elment az áram. – Ezt nem hiszem el...

- Úgy tűnik muszáj énekelned. – kuncogtam. Hihetetlen, hogy a fentiek is mellettem állnak. Jiminie, pikkelnek rád, arra jöttem rá. Esetleg nagyon rossz voltál, és én vagyok, akire rábízták, hogy mérjen rád méltó büntetést.

- Alig látok... - mondta, s a telefonjával kezdett világítani. Hallottuk, hogy kint szakadni kezd az eső, s az erősen fújó szelet is érzékeltük hallójáratunkkal.

Leültem a sötét terem közepére, majd a tanáromra néztem. Mellkasa előtt összefonta a karjait, s idegesen kezdett a lábával dobolni.

- Ülj le. Úgy se tudunk mit csinálni. – paskoltam meg a parkettát.

- Ezért fizethettünk két órát... Még az első se telt le. – húzta a száját. – Ha meg kimegyünk, akkor...

- Szarnak ázunk. – bólintottam. – Akkor énekelsz nekem? – döntöttem oldalra a fejem mosolyogva.

- Hah... - sóhajtott, s bámulta a plafont. – Nagyon makacs vagy.

- Pontosan, ezért nem jó ellenszegülni nekem. – vigyorogtam rá. Hitetlenkedve rázta meg a fejét, de arcán ott virított a mosolya. – Akkor énekelsz?

- Mit szeretnél hallani? – nézett rám felfelé görbülő ajakívvel.

- Bármi jó. – rántottam vállat. Sóhajtott egyet, majd pár másodperc múlva bele is kezdett.

Szemei lehunyva pihentek, hosszabb szempillái arcát simogatták, lágyan érintették almácskáit. Dús ajkai a szavakat formálták. S a hangja... Mihez is lehetne hasonlítani amaz csodás melódiát, mely elhagyta száját. Melyet ő formázott kedvére, mint fazekas a vázát. Hangszálai rezgést produkáltak, ez volt a motor, s ajkai közül kibocsájtásra ítélt meleg, elhasználódott levegő a gőz.

Csillogó szemekkel néztem. Teljesen el voltam halva, s ezt nem is akartam titkolni. A régi tanárt folyton hallottam énekelni, amikor tanította a koreográfiát, Jimint viszont most először, és teljességgel lenyűgözött.

- Ne nézz már így. – mondta mosolyogva.

- Bocsi, csak... - mosolyodtam el én is, majd megráztam a fejem. – Megleptél. Nem kicsit. – ingattam a fejem. – Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen szép hangod van.

let's dance! | jikook Where stories live. Discover now