Bakancslista | ✓

| 𝟕. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭 |

-Hát akkor... showtime! - mosolyogtam Faithre mikor a buszunk megállt, hogy a kint várakozó végzősök felszállhassanak.

Kinéztem az abalkon és szemeimmel gyorsan végigpásztáztam a diákrengetet. Nem volt nehéz megtalálnom Ryant, mivel nem kevéssel magasodott a tömeg fölé.

Nagy levegőt vettem és rágcsálni kezdtem az alsó ajkam. Nem lesz egyszerű átverni...

A külseje most is kifogásolhatatlan volt. Egy kék farmerdzsekit viselt hozzá illő farmernadrággal. Mutató és gyűrűsujján megcsillant pár gyűrű, ahogy felkapaszkodott a buszra. Arcára enyhe pír ült ki a hűvös őszi levegő miatt. Ajkai most halványabbnak tetszettek, mint általában. Zafír kék szemeit végigfuttatta a buszon ülők között, ülőhelyet keresve. A nyomában hamarosan felbukkant Nate és William kezükben egy hangszóróval, amiből hangosan áradt a zene. Cseppet sem zavartatva magukat, hogy a tanárok szúrós szemmel néznek rájuk a dal trágár szövege miatt.

Felvont szemöldökkel bámultam feléjük és hangosan csámcsogva a rágómmal igazítottam meg a hajam.
A tervem első lépése az, hogy Ryan tudtára adjam, hogy a dolog rosszul esett, de nem fogom az összetört kislányt játszani...az nem az én stílusom.

Felálltam és látványosan levettem magamról a kabátom, hogy aztán felrakjam a busz poggyásztartójára. Közben egy pillanatra sem szakítva el a pillantásom a fiúról.
A dolog valószínűleg bevált, mivel Ryan tekintete pár másodperc múlva az enyémbe fúródott.

Talán egy apró pillanat töredékéig beleborzongtam abba a csodaszép, igéző szempárba, de hamar visszarázódtam a szerepembe és egy lenéző pillantást küldtem felé. Szemeim végigvezettem rajta, tetőtől-talpig, a lehető leglátványosabban, miközben nyelvemmel végigsimítottam a fogaimon így undorodó grimaszt színlelve. Mikor újra a szemébe néztem, pontosan azt láttam amit akartam. Ijedtséget. Ijedtséggel kevert értetlenséget.

Visszaültem a helyemre, majd vártam, hogy Ryan, mint egy jó kiskutya tegye a dolgát.

-Hűha...te ezt komolyan gondolod - bökött oldalba Faith.

Sunyi mosollyal az arcomon felé pillantottam és rákacsintottam.

-Soha nem tanultam meg, veszíteni. És tudod miért? - kérdeztem, de a választ meg se várva folytattam. - Mert SOHA nem veszítettem. És ezt nem most fogom elkezdeni - közben meghallottam, hogy az előttünk lévő ülésre valaki ledobja a kabátját.

Felálltam és az ülés hátuljára könyököltem. Felvettem a leggyilkosabb mosolyom és először lenéztem a kabátra, majd felvezettem a pillantásom a gazdájára. Aki természetesen Ryan volt.

-Hát te? Mit szeretnél itt? Az észt nem itt osztják - Néztem szúrós szemekkel a ledöbbenten engem bámuló srácra.

-Szabad a hely, nem? Mert leülnénk - nézett hátra a válla felett Williamre.

Belenéztem Will szemeibe, aki erre kezeit feltartva fordult el tőlem és leült Nate mellé.

-Nem szabad - néztem újra Ryanre.

-És ki ül itt?

-Nem, ismered. Úgy hívják becsület - nyomtam meg az utolsó szavat. - Nem hallottál még róla, igaz?

-Lydia...-kezdte sóhajtva.

-Nem. Fogd be a szád, senki nem kíváncsi a hazugságaidra. Szóval szedd össze a maradék önbecsülésed és takarodj a szemem előle, Ryan! - köptem felé a szavakat.

A fiú még egy ideig farkasszemet nézett velem, de egy idő után elszakította tekintetét rólam majd elindult a barátai után.

A buszban mindenki minket nézett, még a tanárok is, de a mi vitánk már senki számára se volt újdonság. Páran hurrogni kezdtek miután Ryan elfordult tőlem, néhányan fütyültek, a lányokon pedig szinte láttam ahogy gyártsák a kis fejükben a napi pletykát.