A Legenda

16. Fejezet

Bizonyos olvasóim (*köhöm* Wirivir, Ariana44001 *köhöm*) kérésére (és meg mert olyan kedves vagyok) dupla részt kaptok ma. Ez lesz az utó-karácsonyi ajándékotok, szóval mostmár várjátok ki szépen a szombatot! 😌

[Név] - a neved/karaktered neve

[e/c] - a szemed/karaktered szemének a színe

~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~

   Nem tudtad, hogy mi volt az, ami felébresztett abból a mély álomtalan alvásból, amibe a fájdalom taszított , de mikor kinyitottad a szemeid, a Nap erős fénye egyenesen a fejed fölül jött, és ennek ellenére is fáztál. Az első gondolatod az volt, hogy ilyen volt a halál. Hideg és meleg egyszerre, vakítóan fényes. Ha így is lett volna, egyáltalán nem érdekelt. Csak ismét be akartad hunyni a szemeid, és aludni még egy kicsit. Így is tettél hát, eltakartad a bántó Napot a szemeid elől, és csak feküdtél, várva, hogy a sötét ismét magával ragadjon. Mégsem tette.

   Végül ismét kinyitottad a szemeid, leginkább azért, mert már kezdett zavarni ez a hideg. Most sokkal több mindent láttál. A Nap továbbra is feletted volt, és a fénye még most is fájt a szemeidnek, de most már észrevetted a föléd magasodó fákat és sziklákat. Fejedet oldalra döntve megpillantottad a folyót, és hamar rájöttél, hogy azért fáztál ennyire, mert a hideg vízben feküdtél. A talaj kényelmetlen volt, a kavicsok nyomták a hátad, és noha nagyon szívesen feküdtél volna még, ilyen kényelmetlen helyzetben mégsem akartál visszaaludni.

   Az oldaladra gördültél, mire a karodba szúró fájdalom hasított. Halkan felszisszentél, és a fájó végtagra pillantottál. Egy mély vágás húzódott végig a válladtól a csuklódig, melyből élénkvörös vér csordogált a vízbe keveredve. Az elméd mélyén halványan tudtad, hogy valószínűleg egy szikla okozhatta a folyóban, amíg az eszméletlen tested sodródott, vagy a bőrpánt amiből nem tudtál kiszabadulni. Ekkor jöttél rá teljesen, hogy mi is történt, és hogy egyáltalán nem vagy halott.

   Patadobogást hallottál, és amikor felnéztél, megláttad a lovad. A látványára fáradtan elmosolyodtál, majd mikor eléd ért, megkapaszkodva benne lábra álltál.

   Mikor úgy gondoltad, hogy sikerülni fog, felmásztál a lóra, és teljesen az állat hátára fekve elindultál arra, amerről a folyó folyt. Ha a folyó sodort idáig, akkor a folyásiránnyal ellentétesen kell haladnod. Onnan pedig a ló irányérzékére fogsz hagyatkozni, biztos voltál benne, hogy az állat hazatalál majd. Az elméd mélyén tudtad, hogy Aragornnak kellett volna itt lennie, amit látnia kellene arról te már tudtál. De hogyan hagyhattad volna, hogy leessen? Ráadásul az, hogy sikerült megmentened azt jelentette, hogy ez nem egy olyan esemény volt, amelynek mindenképpen meg kellett történnie.

   Hamarosan arra is rájöttél, hogy viszonylag szerencsésen megúsztad a dolgot, és út közben volt időd, hogy letépve az inged szegélyéből egy jó nagy darabot bekötözd vele a sebedet. Az időérzéked azonban teljesen eltűnt. Nem tudtad, hogy csak órák vagy már napok teltek-e el, néha elvesztetted az eszméleted a fájdalom miatt, és amikor magadhoz tértél, már egészen máshol voltál.

   Éppen ezért, nem tudtad, hogy mikor is láttad pontosan az orkok seregét. Csak arra emlékeztél, hogy még úgy is, hogy tudtál róluk, a szívedet félelem markolta, s a lovadat gyorsabb iramra ösztökélve tartottál Rohan népe felé. Hosszú ideig lovagoltál, messzire elsodródtál a társaidtól. A napok teltek, és az elméd tisztult, a tested pedig gyógyult. Tudtad, hogy a kezeden nagy heg marad ezután a seb után, de ha ezzel megmentetted Aragornt, akkor teljesen megérte.