16. Fejezet - Bryan

3.7K 122 1
                                    

Csak a számat tátottam, mikor Page megjelent. Teljesen meg voltam győződve róla, hogy nem jön. Csendben végigjött a tömegen, odament Sophie-hoz meg Luke-hoz gratulálni, majd megkeresett engem a tekintetével. Elindult felém. Kissé megijedtem, bár nem volt rá okom.
Mikor odaért megölelt. Nem tudtam mire véljem, ezért visszaöleltem.
- Sajnálom Bryan.- suttogta a fülembe, hogy csak én halljam. – Nem te tehetsz róla, hogy megtörtént. Ismersz már hosszú évek óta, tudod, hogy kimondok dolgokat, amiket nem is gondolok úgy.
- Nyugalom, semmi baj. És teljesen megértelek. Én is nagyon sajnálom Page. Bárcsak én lettem volna ott és nem ő. – megsimogattam a hátát, kinyitottam a szemem és láttam, hogy Sophie, April és Lauren könnyes szemmel néznek.
Elhúzódott és halkan sírva megfogta az arcom.
- Kérlek, ne haragudj rám!
Ezzel gyorsan elhagyta a helyiséget minden szó nélkül.

Mindenki megdöbbent, mikor Page heves érkezése és távozása megtörtént, de csak pár perc csend volt utána. Mindenki folytatta a beszélgetést.
Csatlakoztam April-hez, aki éppen Chloéval beszélgetett, de rögtön elhallgattak, ahogy odaértem.
- Mi a baj, talán nem hallhatom?- karoltam át a derekát a barátnőmnek, aki felnézett rám.
- Majd megtudod, miről volt szó. – ezzel nevetgélve elhúzta Chloé-t a többi csajhoz.
Megráztam a fejem és megkerestem Luke-ot.
- Na?- tettem a vállára a kezem.- Készen állsz? Már mindenki itt van.
- Nagyon félek, de készen állok. – a szemembe nézett és egy kis szomorúsággal mondta- Sosem hittem, hogy ezt mégegyszer megteszem az életben. 
Megöleltem, mert tudtam, mire céloz ezzel kapcsolatban.
- Luke! Ez életed legjobb döntése. Na menj!- meglöktem kifelé a konyhából a nappali felé, ahol már gyülekeztek a vendégek.
Én is odamentem April oldalára és vártunk, hogy megnyissák az estét. Nem sokkal később beléptek kézen fogva és tapsolni kezdtünk.
- Nagyon köszönjük, hogy eljöttetek. – szólalt meg Luke.- Először is szeretném megköszönni a csodálatos barátnőmnek, hogy van nekem, mert nélküle nem lehetnénk itt.- megcsókolta Sophie kézfejét és folytatta- A csapatomnak, hogy mindenben segítettek, amiben lehetett, annak ellenére, hogy milyen nehéz időszakot élünk át. – itt megemeltem a poharam és bólintottam.- Hatalmas fájdalom, hogy Zach nem lehet itt velünk. Pedig meggyőződésem, hogy ezek után neki lenne a legnagyobb hangja.- halk, de szomorú nevetések csendültek. – Sophie.- Fordult a könnyes szemű lány felé.- Már egy éve boldogítalak a furcsa szokásaimmal és persze te is engem a tieiddel. Életem eddigi legszebb egy évét adtad nekem, amit még megszoroznék százzal, ha tehetném. Nélküled nem igazán vagyok önmagam és mintha azt érezném, hogy jobb ember is lettem, bár ezt a srácok tudnák megmondani.- elnevettük magunkat.- Kérlek- benyúlt a zakója zsebébe és letérdelt. Sophie a szájához kapta a kezét és zokogni kezdett. Luke kinyitotta a dobozkát. – Szívem, hozzám jössz?
- Igen!- kiáltotta boldogan Sophie, akinek már az ujján is volt a gyűrű. Mindenki éljenzett és tapsolt. April szorosan fogta a kezem és sóhajtozott. Eljött a pillanat, hogy megmondjam.
- April?
- Hm?- nézett fel rám mosolyogva.
- Szeretnék elmondani valamit.
- Ki vele!- már teljesen felém fordult és a szemembe nézett. –Ugye nincs semmi baj?
- Nem, dehogy. – nagy levegőt vettem.-Remélem, nem nevetsz ki.
- Miért nevetnélek? Bryan mondd már!- rángatta meg az ingem ujját, mint egy gyerek. Nagyon aranyos volt.
- Én… én szeretlek.
Lefagyott. Nem mondott semmit. Ez rossz vagy jó? Hirtelen a nyakamba ugrott, megcsókolt és nagyon szorosan ölelt tovább. Mikor elengedett, megtörölte a szemét.
- El sem hiszem, hogy ezt mondtad nekem. Bryan, én is szeretlek!- egy hatalmas kő esett le a szívemről akkor, mert egész végig attól féltem, hogy ő még nem tart ott. – És hogyan jött rá a művészúr, hogy szeret?- kérdezte.
- Ha most tudnád, mibe kérdeztél bele.- megvakargattam a tarkóm April meg elnevette magát. – Már nagy baj volt azzal is, hogy aznap reggel nehezebb volt kimásznom mellőled, hogy lelépjek. Aztán jöttél, hogy te leszel az asszisztensem. Akkor semmi ilyesmin nem járt az agyam, de éreztem, hogy valami nem oké. A zavarodottságomat leginkább bunkósággal lepleztem, mert nem akartam, hogy lásd, milyen gyengévé teszel. Minden apró tetteddel egyre biztosabb voltam abban, hogy érzek valamit irántad, és most itt vagyunk. – könnyebb volt elmondanom ezt neki, mint gondoltam. April magához húzott és lágyan megcsókolt. Ezt a lányt sohasem engedem el.

Egy óra múlva már mindenki táncolt és vidáman beszélgetett. Chloé megemelte a hangját.
- Egy kis figyelmet szeretnék kérni!- mindenki elhallgatott és köré gyűlt. – Chris ide tudnál jönni mellém?
Chris úgy is tett és átkarolta a derekát.
- Tudom, hogy ez az este Sophie-ról és Luke-ról szól. De ha megengeditek- nézett a pár felé- bejelentenék valamit.
Sophie izgatottan bólintott és megpörgette a kezét, hogy mondja már. April is teljesen fel volt spannolva. Úgy szorította a kezem, hogy azt hittem eltöri.
- Szóval. – nagyot nyelt.- Kisbabám lesz.
Mindenki éljenezni és gratulálni kezdett neki, de Chrisnek segíteni kellett leülni. Teljesen le volt sápadva. Jót nevettem rajta. Chloé odaguggolt mellé és a homlokát fogta.
- Kicsim, el ne ájulj itt nekem!- mondta.- Komolyan nem is sejtetted?
- Ho-honnan sejtettem volna?- kérdezte vissza úgy, hogy szerintem még mindig nem fogta fel a történteket. – Ez igaz?
- Miért ne lenne igaz? Chris, szülők leszünk.
- Apa leszek?- kezdett visszatérni a színe és Chloé-t az ölébe ültette. A hasára tette a kezét és végre becsukta a száját, amin mindenki nevetni kezdett. – Istenem!- kiáltott fel és magához húzta Chloé-t sírva.
Mindenki ógatott és sóhajtozott. Én meg biztosra vettem, hogy annak a gyereknek jobb apja nem lehetett volna soha.
Az este hátralévő részét beszélgetéssel töltöttük. Mindenkinek bemutattam April-t, aki még nem ismerhette, ő meg kedvesen mosolygott mindenkire, bár a végére ő is elfáradt rendesen.
Mikor hajnali kettő vagy három körül elköszöntünk és elindultunk a kocsihoz April ledermedt mellettem.
- Mi a baj?- kérdeztem.
- Nem fogsz neki örülni, de már nagyon régen látom majdnem minden nap azt a fekete ruhás alakot, ahogy vagy engem, vagy mindkettőnket figyel.  – mutatott a szemben lévő járdára, ahol az utcai lámpa fénye megvilágította a férfit. Nem ismertem fel, de biztos voltam benne, hogy apám embere.
- Az Isten verje meg!- mondtam, majd gyorsan bepattantunk az autóba és meg sem álltunk hazáig.
Miért figyeltet? Attól fél, hogy lelépek? Hát nem fogok. Nem tudom, meddig fog tartani ez a cirkusz, de reménykedem benne, hogy minél hamarabb vége lesz.

Másnap reggel hamarabb felkeltem, mint April, mert elmentem segíteni összepakolni a házat. Már a végénél jártunk, mikor csörgött a telefonom.
- Bryan!- April reszkető hangon suttogva beszélt a telefonba.- Most azonnal gyere haza! Itt van egy csomó férfi a házban.
- Azonnal indulok!-elkapott a rémület. Felugrottam a földről és futottam a kocsiig.- Hol vagy?
- Elbújtam az emeleten, - itt mintha kinyitódott volna a szekrényajtó és April sikítása volt az utolsó, amit hallottam, mielőtt megszakadt volna a vonal.
Remegő kézzel és könnyes szemmel vezettem haza, abban a reményben, hogy nem ölték meg.

Mikor hazaértem, berúgtam az ajtót és szembetaláltam magam a legutálatosabb emberrel magam. Ott terpeszkedett az apám a kanapénkon, mintha otthon lenne.
- Hol van?- ordítottam rá, mire csak felemelte a kezét és csitított.
- Ssss! Meg fogok így süketülni.- még mindig ugyanaz az undorító hangszíne volt, mint régen.
- Adná a Jóisten.- elindultam felé, de az egyik embere elém állt. Kinevettem, mert a csávó minimum két fejjel volt alacsonyabb, mint én. Behúztam neki egyet, mire az a földön hanyatt vágódott és az orrából ömlő vért próbálta elállítani. – Tesó, az nem fog menni.
Apám elröhögte magát, csettintett egyet, mire behozták April-t egy zsákkal a fején. Teljesen elvesztettem az önuralmam és apámnak rontottam, de leszedtek róla. Három ember tartott, míg üvöltöztem a képébe.
- Ha bántottad, megöllek! Mit tettél vele? Te utolsó, mocskos aljadék! Kinyírlak, amint lesz rá lehetőségem!
- Csak hatásosan kiütötték a fiúk, hogy ne ébredjen fel, csak holnap, amikor már otthon leszünk. – mondta halál nyugodtam és visszagombolta a hatalmas gyomrán kipattanó gombot. Levették a fejéről a kendőt és odalöktek mellé. A jobb arca teljesen fel volt dagadva és hatalmas lilafolt éktelenkedett a szeme körül. Az orra alá vér volt odaszáradva. Megsimogattam a haját és lágyan megpusziltam a homlokát. Ekkor zsákot húztak a fejembe és egy hatalmas fájdalom hasított belém, majd elsötétült minden.

Dobszerkó Where stories live. Discover now