Dobszerkó

17. Fejezet - April

Kinyitottam a szemem és rettenetes fejfájás kerített hatalmába. Szinte szédelegtem. Szétnéztem, hogy hol vagyok. Egy sötét szobában feküdtem egy francia ágyon, mellettem Bryan. Még ki volt ütve. Elkezdtem az arcát paskolni, hogy ébredjen fel. Kipattant a szeme.
- Az a rohadt..- kezdte volna el a monológját, de a szájára tettem a kezem.
- Hol vagyunk?- kérdeztem halkan.
- Biztos elhoztak minket a – idézőjelbe rakta az ujját és forgatni kezdte a szemét- főhadiszállásra.
- Istenem!- az ágytámlának döntöttem a fejem és elkapott a pánik.- Elraboltak minket? Honnan fogják tudni, hol vagyunk? És ha megölnek?
Bryan gyorsan magához ölelt.
- Ilyen meg se forduljon a fejedben. Ki fogunk jutni.
Szétnézett. Én is így tettem, de semmilyen menekülőútvonalat nem találtam. Ablak csak egy nagyon kicsi volt, hogy ne fulladjunk meg, ezen kívül semmi mást nem láttam bíztatónak.
- Komolyan Bryan, hol akarsz itt megszökni?
- Itt sehogy. Majd, ha kivisznek. Tudom, hogy ki fognak vinni minket innen, mert apám beszélni akar velem.
- A nyomozók honnan fogják tudni, hogy hol keressenek minket?- kérdeztem és megfogtam a kezét.
- Minden rendben lesz.- megpuszilta a homlokom és megfogta a fejét. – Rettenetes ez a fejfájás.
- Nagyon. Már szinte szédültem, miután felébredtem.
Ez után nem mondtunk már semmit csak feküdtünk ott és vártunk, hogy mi lesz.

Elaludhattam, mert mikor kinyitottam a szemem már sötét volt. Bryan is aludt. Az asztalon megpillantottam egy tálcát, amin egy üveg víz és két szendvics volt. Feláltam és beleharaptam az egyikbe.
- Mit csinálsz?- kicsit megugrottam, mikor meghallottam Bryan hangját.
- Kaptunk kaját meg vizet.
Felpattant és ő is enni kezdett.
- Mi a..- nem tudtam kivenni mit csinál ezért villanykapcsolót kerestem. Találtam egy nagyon kicsit, amihez szintén csak egy nagyon kicsi lámpa tartozott. Felkapcsoltam és láttam, hogy egy papírfecnit húz ki a szájából, majd olvasni kezdte.

Segítek kijutni, de csak az egyikőtöknek.- N
Eltátotta a száját, amit utánoztam.
- Nigel. A nagybátyám. Nem tudom, hogyan akarja megoldani, de te mész.
- Mi? De..- kezdtem volna bele, hogy szó se lehet róla, de megállított.
- Ezen nem fogunk vitatkozni. – mondta és egy harapással eltűntette a maradékot.
Az ágy szélére ültünk és gondolkozni kezdtünk, mit is tervezhet Nigel, de semmi ötletünk nem lett végül. Hogyan is lehetett volna, hiszen azt sem tudtuk, hogy mit terveznek velünk.
Reggel berontottak a szobába és átcibáltak minket egy terembe, ahol két különböző székhez kötöztek minket. Nemsokára belépett Bryan apja és elröhögte magát.
- Jaj, ha látnátok magatokat. Olyan nyúzott fejetek van. De ez már nem lényeg.
Ennél a mondatnál végigfutott a hátamon a hideg. Mintha azt mondta volna kerek-perec, hogy meghaltok.
- Csináljuk már!- mondta Bryan.
- Nocsak fiam, nem láttam még kuncsaftot, aki ennyire várná a vallatást.
Elkerekedett a szemem. Vallatás? Minek ide vallatás? Némán ültem és figyeltem, amint bejön egy fehér köpenyes férfi. Bryan-t középre húzták és elővettek egy késkészletet. Egy csepp félelmet sem láttam a szemében. Én viszont annál jobban rettegtem. Megkínozzák azért, amiért az anyja pénzt lopott neki?
- Ne!- kiáltottam, mikor a vállába állították az egyik közepes méretű kést ő pedig feljajdult.
- April.. hallgass!- nyögte. 
Hallgattam rá és inkább némán, hangtalanul sírtam. Az apja kiabálni kezdett vele.
- Hol a pénzem?
- Ahol lennie kell.- felelte Bryan olyan nyugodtan, ahogy lehetett.
- Ha nem fizeted vissza, tudod mi következik.
- Nagyon jól tudom, hogy neked az okoz örömöt, ha a saját családodat lemészárolhatod.
- Vigyázz mit mondasz!-intett a fejével, hogy folytathatják. Hatalmas ütéseket mértek az arcára. Elmondhatatlanul nagy fájdalom volt látni, ahogy az életem értelmének egyre nagyobb véres sebek fedik a gyönyörű arcát. Csak zokogtam és zokogtam, de kényszerítettek, hogy nézzem.
- Fizesd vissza!- ordította neki Mr. DiNozzo és pofon vágta. Bryan kiköpött egy nagy adag vért.
- Vissza tudnám fizetni, de nem fogom, mert nem érdemled meg. Azt sem érdemled, hogy élj.
Intett, mire elővettek egy csipeszt és a hüvelykujját felemelték. Sikítottam, de senki sem foglalkozott velem. Egy határozott mozdulattal letépték a körmét. Bryan felordított.
- Bazd meg apa! Soha nem fogom visszafizetni neked a pénzt, akármit csinálsz velem!
Erre az apja gondolkodóba esett.
- Veled…- megdörzsölte az állát.- De a kis barátnőddel akkor igen? – intett és egy kéz lendült az arcom felé, majd a szék felborul velem és egy pillanatra meg kellett ráznom a fejem, hogy kitisztuljon a fájdalomtól. Vízszintesben még rosszabb volt minden. A szemem sarkából megláttam, hogy valahonnan vér folyik, majd megéreztem, hogy a számból. Bryan ugrált a székkel együtt, hogy engedjék oda hozzám, de nem tettek semmit, sőt az apja még gyomorszájon is rúgott, amitől felkiáltottam. Bryan elsírta magát.
- Kérlek, hagyd békén! Fizetek, csak hagyd abba!
- Tudtam én, hol fáj a legjobban.- nevetett Mr. DiNozzo és intett Nigel-nek, hogy állítson fel a székkel.
Ekkor betörték az ajtót a rendőri csapatok és teljesen elveszítettem a fejem. Lövöldözés kezdődött, Nigel odaugrott és eloldozott. Felkapott és kirohant velem a teremből. A folyosón megfogtak minket a rendőrök. Nigelt letartóztatták engem pedig levittek, hogy ellássák a sérüléseimet. Nem gondoltam, hogy ennél rosszabb is lehet a lelkiállapotom.

A kórházban megígérték, hogy este átmehetek Bryan-hez az intenzívre. Ellátták a sérüléseimet és hagytak pihenni. A többiek bejöttek hozzám is és mindent tudni akartak, mert Bryan nem volt olyan állapotban, hogy hosszan beszélni tudjon. Azt viszont megsúgta a nővér, hogy arra bezzeg volt ereje, hogy azt hajtogassa, látni akar. Melegség árasztotta el a szívem és alig vártam a tíz órát.
Hallottam, hogy Bryan apját letartóztatták és holnap hallgatják ki. A többi emberéről nem akartak mondani semmit, amiből a lehető legrosszabbat vontam le.

Fél tízkor nagy hangzavarra lettem figyelmes. Az ügyeletes nővérek és orvosok mind rohangálni kezdtek. Leszálltam az ágyamról és elindultam megkeresni a felfordulás forrását. Mikor megláttam, hogy az intenzív felé rohan mindenki, elkapott a rosszullét. Egyből Bryan jutott eszembe. Szaladni kezdtem és mikor odaértem a szobához lefagytam. Bryan nem volt ott. Mindenki dühösen telefonált én pedig összeestem.