Kettős gyilkosság

🅃🄷🄸🅁🄳

Kis idő múltán a magándetektív már Miss Esposito szobájában ült egy széken, és – a rendőrök szavaival élve – kihallgatta őt.

  A rendőrség mindenkit benn marasztalt a hotelben, egészen addig, amíg az ügyet meg nem oldják (Chevalier gúnyosan azt gondolta magában: eszerint nem jutunk ki innen, csak évek múlva), így hát senki nem távozhatott onnan.

– Kérem, mademoiselle, meséljen el mindent, ami a gyilkosság előtt történt.

– Hát… Ugyebár a szobámban voltam. Aztán hallottam, hogy csörög a vezetékes telefon, és felvettem. Mr. Watson volt az, és csak valami papírokról beszélt, hogy a hotelfoglalással kapcsolatban valamit még alá kéne írnom… ilyesmit mondott. Aztán épp kérdeztem valamit, és amikor válaszolt, hirtelen elcsuklott a hangja... és elhallgatott. Nagyon furcsálltam, és persze meg is ijedtem, mert sejtettem, hogy valami történhetett. Ezért az irodájához siettem, és kopogtam, de az ajtó zárva volt. Ezután kértem az ön segítségét.

– Je comprends. A társalgóból ön hány órakor ment fel a szobájába, mademoiselle?

– Hát, azt hiszem, fél kettő körül lehetett.

– És mikor hívta fel önt Mr. Watson?

– Valamivel két óra után.

– Pontosabbat tudna mondani?

– Hát, azt hiszem, tíz perccel kettő után.

– Nem volt szokatlan a hangja? Netán ideges, zaklatott?

– Hát… ha így jobban meggondolom, egy kicsit furcsa volt a hangja. Nem tűnt idegesnek, csak olyan más volt… De tüsszentett is néhányat szegény, meg mintha kicsit orrhangja lett volna, így nyilván csak meg volt fázva.

– Értem. Észrevett ön valami szokatlant vagy furcsát tegnap este, vagy a ma délelőtt folyamán? Esetleg valaki különösen viselkedett, furcsa dolgot mondott… észlelt ön bármi ilyesmit?

– Hát, nem hinném… vagyis talán de. Nem is tudom, de Mr. Dayal ma reggel olyan különös volt.

– Zavartnak tűnt?

– Talán egy kicsit.

– Értem, köszönöm. Még azt mondja meg nekem, hogy amióta elhagyta a társalgót, ön végig a szobájában tartózkodott?

– Igen.

– Hadd kérdezzem meg, meglepte önt ez a gyilkosság? – tudakolta a detektív.

– Hát persze! – felelte a hölgy a homlokát ráncolva. – Elvégre nem mindennap lehet tanúja az ember egy gyilkosságnak!

– Ez így van... Nos, akkor végeztünk is. Nagyon köszönöm a segítséget, Mademoiselle Esposito – állt fel Chevalier.

– Jaj, várjon, majd’ elfelejtettem! – pattant fel Manuela, majd az asztalához sietett, és felvett róla egy fémtárgyat. Amint Chevalier kezébe adta, a nyomozó egyből látta, hogy egy kulcs az. – Ezt az iroda ajtaja előtt találtam. Csak gondoltam, szívesebben adom oda magának, mint a rendőrségnek – mosolygott magyarázólag.

– Nocsak – húzta össze a szemét a detektív. – Akkor megvan a válasz arra, miszerint hogy hagyta el a gyilkos a szobát, úgy, hogy az ajtó zárva volt. Ő maga zárta be maga után.

– Valószínűleg ellophatta a kulcsot valahonnan, ugye?

– Valószínűleg. Eléggé sietnie kellett a gyilkosság elkövetése után… Maga egy fél perccel a telefonhívás után már ott volt a zárt ajtó előtt, igaz? Tehát csupán annyi ideje volt, hogy elmeneküljön a tetthelyről. A kulcsot talán siettében dobhatta el. Köszönöm szépen, mademoiselle. – Chevalier az öltönyzsebébe süllyesztette a kulcsot, majd rámosolygott a hölgyre, és elhagyta a szobát.