Kettős gyilkosság

🄵🄸🄵🅃🄷

Chevalier két és fél napig tartózkodott Párizsban, a Rosa Ellis nevű színésznő után kutatva.
Meglátogatott több híres színházat, és a színházigazgatók, valamint az ottani dolgozók, akik közül többen is közeli barátai voltak régen a hölgynek, igen sok mindent tudtak mesélni a nőről. Mindaz, amit ott sikerült megtudnia, elég volt ahhoz, hogy erős gyanú rajzolódjon ki az elméjében.

Amikor a vonaton ülve hazafelé tartott, végleg eldöntötte magában, hogy a két bűnténynek (nem számítva a harmadikat, Christine megölését) tényleg semmi köze egymáshoz.
Az ablakon túl elsuhanó tájat figyelve hirtelen egy vaslapát erejével csapta fejbe őt a felismerés Mr. Dayal halálának megoldása. Olyan egyszerű volt, hogy mindvégig szinte kiszúrta a szemét, mégis, olyannyira beletemetkezett a másik gyilkosságba, és olyannyira össze akarta eddig kapcsolni a kettőt, hogy nem tudatosult benne az egyértelmű megoldás.

Mr. Dayal zsarolta Mr. Watsont - ezt figyelembe véve értelmet nyer az az elkapott mondatfoszlány is, amelyet még Chevalier hallott meg a hotelavatás estéjén, a szalvéta kidobása közben: „– De miért ilyen sürgős? ... – Azt hittem, már megbeszéltük..."

És most már, hála a párizsi kiruccanásának, nemcsak Mr. Dayal, hanem Mr. Watson meggyilkolásának pontos indítékát is tudja, így végre az ügy megoldódott...

☆

Chevalier elégedetten hordozta körbe tekintetét az egybegyűlteken. Kíváncsi vagy épp zavarodott pillantások kereszttüzében ácsorgott a Három Nárcisz hotel társalgójában, a jelenlévők pedig a bársonykárpittal borított kanapén vagy néhány széken foglaltak helyet körülötte.

– Nos, kedves hölgyeim és uraim – kezdett bele. És ha már egyszer elkezdte, nincs visszaút. Megköszörülte a torkát, majd folytatta. – Azt hiszem, mindenki tudja, vagy legalábbis sejti, hogy miért gyűltünk most össze. Három haláleset is történt itt, ebben a hotelben, nem egészen huszonnégy óra leforgása alatt. Úgy gondolom...

– Elég a rizsából, a lényeget mondja! - vágott közbe Miss Johnson türelmetlenül. – Tudja, van, aki nem ér rá egész nap.

Chevalier elnéző mosollyal nyugtázta a hölgy közbeszólását.

– Szóval, úgy gondolom, sokunkban felmerült már az a nyugtalanító gondolat, hogy egy gyilkos mászkál köztünk szabadlábon... valamint az a rendkívüli fontossággal bíró kérdés, miszerint ki lehet az? Nos, röviden felvázolnám önök előtt az eset megoldását. Bizonyára mindenki, vagy legalábbis sokunk azt gondolta, Mr. Watson és Mr. Dayal meggyilkolása összefügg, és közös alapokon nyugszik. Megmondom őszintén, először még én magam is ebbe a hibába estem. A rendőrség, és nemcsak ők, hanem szinte mindannyiunk Mr. Dayalt tartotta vagy tartja a tettesnek. A történet igen egyszerű, n'es ce pas? A hoteligazgató zsarolja Monsieur Ahban Dayalt, mert tudatában van valami súlyos ügynek a múltjából - Mr. Dayal testvére, Bharat Dayal pedig rájön erre a sötét titokra, ami a bátyjára veszélyt jelenthet. Ezért hát az idősebbik Dayal megöli a testvérét, hogy elhallgattassa (azzal a kérdéssel pedig már ne is foglalkozzunk, hogy ezt miért pont itt, a hotelben kellett megtennie, ráadásul miért a saját ruhásszekrényébe rejtette a hullát, hogy a gyanú egyértelműen rá terelődjön...), majd leszámol a zsarolójával is. A véres kés is ellene szól, amelyet a szobájában találtak a rendőrök, és amelyen kimutatták Mr. Watson vérnyomait. És akkor itt már meg se említsem azt a cseppet sem elhanyagolható tényt, hogy a fegyver a gyilkosság állítólagos időpontjában, vagy az után kis idővel még ott sem volt – ezt a szobalánytól tudom, aki akkortájt a szobában járt. Az a magyarázat márpedig minden logikának ellentmondana, hogy megtörténik a gyilkosság, majd a férfi vár egy jó órát, és csak azután teszi oda a saját szobájába a gyilkos fegyvert! Ráadásul pont a saját szobájába! Non. Ez képtelenség. És akkor azt még nem is említettem, hogy Mademoiselle McLauer meggyilkolását pedig egyértelmű, hogy nem Mr. Dayal követte el, hiszen ő a börtönben ült ez idő alatt. Márpedig a rendőrségnek elmondtam, bár önök még nem tudják, hogy a hölgy épp engem hívott telefonon, és a gyilkost akarta leleplezni. – A detektív figyelmen kívül hagyta a megdöbbent arcokat, és zavartalanul folytatta tovább. – Így hát egyértelmű, hogy csakis a gyilkosnak volt indítéka arra, hogy elhallgattassa őt, és valószínűleg azt is csak a saját szerencséjének köszönheti, hogy meghallotta, amint a hölgy épp őt akarja leleplezni. A rendőrség ezen teóriája tehát több sebből is vérzik... már ha szabad ebben a helyzetben egy ilyen morbid kifejezéssel élnem. Tehát Monsieur Dayalt, azt hiszem, így ki is zárhatjuk. Na, de akkor ki tehette? A megoldás nem is annyira bonyolult, mint amilyennek első látásra tűnhet. Ahban Dayal volt az, aki zsarolta Mr. Watsont, méghozzá egy múltbéli sikkasztási üggyel, amely nagy veszélyt jelenthetett az igazgatóra, ha kitudódik. Ám Ahban Dayal nem az a Mr. Dayal, aki most is a börtönben ül! – Az értetlen és zavarodott pillantásokat látva gyors magyarázatba fogott. – Ahban Dayal halott, kedves hölgyek és urak! Nem az öccse halt meg. Az öccse van most a börtönben.
Mr. Watson mindent szépen eltervezett; meghívta Monsieur Ahban Dayalt is a hotelavatásra, mondván, hogy kifizeti neki az összeget, amit az követelt tőle. Ám elhatározta, hogy elteszi láb alól a zsarolóját. Tegnap este felmentek Monsieur Dayal szobájába, ahol az igazgató megölte a férfit, majd betuszkolta a ruhásszekrénybe. Ezután sietve felhívta Bharat Dayalt, és megparancsolta neki, hogy másnap korán reggel jöjjön a hotelbe, és adja ki magát a bátyjának. Ha pedig ezt nem teszi, a testvérének súlyos baja lesz – Mr. Dayal elmondása szerint ezzel fenyegette meg őt. A fiatalabb Mr. Dayal tehát értetlenül és rettegve ugyan, de belement. Ezért tűnt fel szinte kivétel nélkül mindannyiunknak, hogy kissé megváltozott a viselkedése – mert ez már nem ugyanaz a Mr. Dayal volt! De azért egész jól színészkedett, ezt el kell ismernünk. Donc, már meg is történt az első bűneset. Ezt követte aztán Mr. Watson meggyilkolása. A szobájában kutakodva, még a rendőrség előtt – elnézését kérem, főfelügyelő úr – találtam egy titkos rekeszt az íróasztalában. Egy elfakult, régi újságból kivágott fénykép volt az, amely egy fiatal nőt ábrázol, méghozzá egy bizonyos Rosa Ellis nevű színésznőt. Szóval, nemrég ugyebár elhagytam a hotelt, méghozzá Párizsba utaztam, hogy utánanézzek ennek a hölgynek. Amit ott kiderítettem, elég volt ahhoz, hogy erős gyanú alakuljon ki bennem. Mr. Watson régen, hosszú évekkel ezelőtt Párizsban élt, ahol megismerte a fiatal, gyönyörű és híres színésznőt, Rosa Ellist. Egymásba is szerettek, bien sûr. Több tanú is, akiktől kérdezősködtem, határozottan állította, hogy a múltban John Watson és Rosa Ellis között szerelmi románc alakult ki. A színésznő várandós is lett a kapcsolatból, ám a gyermekét nem merte nyilvánosan felvállalni, mivel a hírnevét akár tönkre is tehette volna – elvetetni azonban nem akarta őt. Angliába utazott, és titokban, egy elrejtett vidéki kórházban megszülte a gyermeket. Ám Watson nem akarta vállalni az ezzel járó felelősséget és kötelezettségeit, így szó szerint megszökött tőlük. Elhagyta a fiatal anyát az újszülött gyermekével, és a nő ezt sohasem bocsátotta meg neki. Lemondott színésznői pályájáról és visszavonult – csak hogy a gyermekének szentelhesse az idejét – és álnevet vett fel; ezzel az álnévvel élt tehát tovább az országban.

Rosa Ellis neve lassan már csak az emberek emlékeiben élt, az idő elteltével pedig szép lassan feledésbe is merült, a helyét újabb sztárok és feltörekvő tehetségek vették át. John Watson is folytatta üzleti karrierjét, amely talán most, az új hotelének felavatásán érte el a csúcspontját. Ám Watson egy idő után kutatni kezdett a gyermeke, és így a régi szerelme után is. A nyomozások után rá is jött, ki az. Meghívta a nőt és az immár felnőtt fiát a hotelavató ünnepélyre. – Pillantását jelentőségteljesen hordozta körbe az egybegyűlteken. – Azt hiszem, innen már egyértelmű, kiről beszélek.

Minden arc egyszerre fordult Sarah és James Oliver felé. A beálló néma, súlyos csendet késsel lehetett volna vágni.