Csodaszép csütörtök reggel volt aznap. A kórházban csend uralkodott, csupán a nővérpultból jött egy kevéske zaj. A toll sercegése, a kávégép kattogása...ám ezek senkit sem zavartak. Főleg nem YoonGi-t, és JiMin-t.
A menta hajú fiú remegő ujjakkal indította el a hangfelvégelt. Tegnap éjjel hazament, mert meg kellett öntöznie a növényeket, és mar nem volt ereje visszamenni. Rettenetesen fáradt volt, s a mellkasában lévő üresség csak tovább növelte a súlyt, ami rá nehezedett.
A telefon hangszóróján kicsit torzítva, és halkan, de megszólalt egy csodaszép dallam. A fiú nagyot nyelt, ahogy meghallotta saját szerzeményét zongorán.
"Mindig azt mondtad, szereted hallgatni, ahogy zenélek."
Nagyot sóhajtott.
"Sohasem mutattad, de tudom, hogy zavart, hogy a zenével mennyit foglalkoztam. Egészen idáig úgy gondoltam, tudod, hogy nekem te vagy az első, és ezt nem kell kimutatnom, de...ha lenne még egy napunk, esküszöm, csak veled lennék. Lehetne úgy, mint azon a Valentin-napon. Azt hitted, elfelejtettem, ami miatt egész nap szomorkodtál, de valójában írtam neked egy dalt, és...főztem is. Vagyis, próbálkoztam." Kuncogott édesen. "Emlékszem, hogy beleültél az ölembe, és úgy kellett játszanom...telesírtad a pizsimet, de nem bántam."
Szívébe újra belemart a fájdalom, s ezúttal sem bírta ki könnyek nélkül.
Miért ilyen nehéz ez?
YOU ARE READING
7.↣yoonmin ✓
Fanfiction•yoonmin szösszenet •16+ •a képek nem sajátok!!! •befejezett
