"Az első veszekedésünk szörnyű volt." Nevetett fel a fiú, miközben igyekezett kényelmes pózt találni a kényelmetlen műanyag széken. "Azt hitted, nem akarok lefeküdni veled, pedig csak nagyon fáradt voltam. Amúgy mindig kívántalak. De akkor...pont előtte nem tudtam aludni a vihar miatt, csak pár órát, és már rosszul voltam az álmosságtól."
YoonGi szemei szeretetteljesen néztek végig JiMin alvó testén. Még így is rendkívül szépnek látta. Hiszen az ő szerelme mikor nem volt az?
"Sírtál. Miattam. Annyira fájt látni, hogy fájdalmat okoztam, de annyira feldühített minden. Kiabáltunk. Minden apróságot egymás fejéhez vágtunk. Olyan dolgokat, amik amúgy nem számítottak, de abban a pillanatban szörnyű volt."
A fiú nagyot nyelt, torkában megjelent a már jól ismert gombóc.
"Másnap délutánig nem beszéltünk egymással. Alig bírtam ki nélküled. Megint nem tudtam aludni, hiszen kiköltöztél a kanapéra. Nélküled olyan üres volt az ágy...tudtam, hogy muszáj bocsánatot kérnem."
A nap aranysárga sugarai gyengéden cirógatták arcát, miközben a fiú mesélt.
"Nem voltam jó az ilyenekben, és ezt pontosan tudtad. Talán ezért örültél annyira a csokor rózsának, és a fülbevalónak, amit már régóta terveztem odaadni, csak nem volt rá alkalmam."
Kabátja zsebéből elővette az ominózus tárgyat, s összezárta ujjai között.
"Nem akarom elhinni, hogy nem láthatom már rajtad ezeket. Kérlek JiMin, gyere vissza!"
