Let's make a change ⚠️TW ED⚠️

Enough...

2020. Márc. 07. 

Tudom, tudom. Eltűnt a könyvemből a "Challenge" című kis rész. De...Had kezdjem a legelejétől. 

🍟🍔🍟🍔🍟🍔🍟🍔🍟🍔🍟🍔🍟🍔🍟🍔🍟

2 héttel ezelőtt, amikor a recovery-t elkezdtem írni hirtelen visszatért belém a régi énem. Ettem normálisan, annyira életvidám voltam, tele élettel. Sorolhatnám. Volt egy nap, amikor hazaértem az iskolából és tele zabáltam az egész fejemet. Tökfözelék. Sajtos négyes. Két gofri, lekvárral, nutellával...Tejszínhabbal. 
És ez volt az a pont, amikor visszaestem. Rettenetesen megijedtem, hogy rá fogok szokni a BINGE evésre és soha többet nem fogok róla leszokni. Ezért újra koplalni kezdtem. Jó, nem szó szerint koplalni, de nyilván...Kevesebbet ettem a kelleténél. 

1000-900 kalóriákon boldogan eléltem a súlyom, pedig lefelé mozdult. 40kg. 
Rémesen éreztem magamat. Anya már a kórházzal is beszélt, papírokat nyomtatott ki, és olvasta fel nekem azokat, hogy mik az anorexia tünetei. És hogy mik következhetnek még. Hogy hogy viselkedik egy anorexiás. Akkor nyílalt belém igazán a felismerés; Ez mind rám illik...

A pszichiáteremnél azóta kétszer voltam. Egyszer adott egy hetet. Hogyha változtattam volna, akkor nem utalt volna be most héten Kedden a kórházba. Ezek után valami teljesen megfordult bennem. Az ételtől újra undorodni kezdtem egy darabig, nem akartam enni. Nem volt étvágyam. Úgy voltam vele, hogy; "Minek egyek, ha úgyis a kórházba megyek? Ennek semmi értelme nincsen." 

Azóta voltam vérvételen. Hasi ultrahangon is, ugyanis ezek kellenek a kórházba. Anyával vettünk a kórházba ruhákat, pizsamákat...Miközben néztem a ruhákat arra gondoltam, hogy mennyire elbasztam ezt az egészet. És hogy mekkora fasz vagyok. Hogy mennyire szánalmasnak érzem magamat emiatt az egész miatt...

Mindennapjaimban olyan ideges és feszült vagyok, mint még soha. Emiatt az egész nem eszek-eszem dolog miatt. Rengetegszer. RENGETEGSZER van olyan, hogy még ennék. MINDEN EGYES NAP. De nem merek lemenni a hűtőhöz és kivenni belőle a tejszeletet, vagy a tejberízst, mert rettegek. Hogy túl fogom ezzel enni magamat.

A depresszió a mindennapjaimban természetesen jelen van. Főleg most. Tegnap annyit sírtam, hogy feldagadtak a szemeim. Anyával beszéltem át az egész estét erről az egészről. Ma reggel, pedig abban maradtunk, hogy Keddig eszem amennyit bírok...Elviszem a naplómat, és felolvasom neki, hogy mit írtam bele. Ugyanis írtam egy levelet...Anának. Hogy miket kaptam. És miket vett el tőlem. Amit fel is olvastam anyának. A könyvemből is olvastam neki. Elmondtam neki ezt az egész kihívásos dolgot. Meséltem a Facebook csoportról is. (Vannak akik tudják majd miről lesz szó.) 
Meséltem sokatok munkásságáról. Meséltem rólatok, akik hasonló könyveket írnak, mint én. 

És...Pozitívan fogadta. Örült neki, azt hiszem. De elmondta, hogy ez a kihívás. Ez nem jó ötlet. Ha nem is tudatosan, de rátok akarom hárítani azt a felelősséget, hogy mit egyek egy nap. Miközben ez nekem a felelősségem. Igaza van. 
Ezzel nekem kell megküzdenem és nem nektek. Ez az én felelősségem, nem a tiétek. Szóval...Sajnálom. 

Röviden tömören összefoglalva ennyi történt. Nem tudom mi lesz Kedden. Talán jelentkezem...Talán nem. De addig is reménytelenül próbálkozom. 

Eszem.
Mert, ha nem eszek az megöl.🍪
Az evés nem fog megölni.🍪
Az evés maga a szabadság. A finom ízeket élvezni. És nem rettegni tőlük. 🍪
A számoló gépet, pedig kikapcsolom a fejemben. 🍪

🎆Anának, pedig megmondom, hogy takarodjon a picsába.🎆