Adrian von Seföld

1.1K 107 54
                                    

A királyi küldöttség majd egy hónapig tartózkodott még Lavinia különös szépségű földjén. A mérgezés hírére a Nemzeti Kutatóközpontba visszatért az élet, a dolgozók már nem lázadoztak, mindenki a betegek kikúrálásán és a karanténban rekedtek tájékoztatásán fáradozott. Christine Olson immár nem tehetetlenségében, hanem az eredményesség felett érzett kicsattanó örömében fakadt sírva a legkiszámíthatatlanabb helyzetekben.

A legnehezebbnek a király feladata bizonyult: rávenni a makacs és rosszindulatú Ferdinand von Seföldet, hogy saját érdekei és parancsai ellen cselekedve feloldja a vesztegzárat. Az uralkodó leveleket, kérvényeket, panaszokat, fellebbezéseket írt, seföldi orvosokkal, namerhi jogi szakértőkkel és a köznép képviselőivel tárgyalt, valamint személyesen látogatta meg a már gyógyult és a kezelés alatt álló betegeket, akiket az intézet kórházi szárnyában helyeztek el. Bár páran még rosszul érezték magukat, újabb haláleset nem történt: a falusiakat informáló propaganda és a naponta beküldött gyógyszerszállítmány hatásosnak bizonyult.

Lewis ezekben a hetekben alig találkozott a látszatjegyesével. Na, nem mintha vágyott volna egy kellemetlen, irritáló társalgásra, de be kellett vallania, hogy Kornel figyelemelterelő hadműveletei nélkül a napjai sivár menetelésnek tűntek.

A karanténba tett látogatásuk óta volt ideje gondolkodni. Újból megrettentette az apja sötét, könyörtelen szíve, amikor ráébredt, hogy a vesztegzár felállításakor Seföld királyának egyetlen cél lebegett a szeme előtt: a lehetséges fertőzöttek elkülönítésével és halálra éheztetésével akart véget vetni a rejtélyes kórnak. Az ellátmány hiánya és az orvosok kétségbeesett távoltartása legalábbis egyértelműen erről árulkodott.

A herceg az intézet udvarán sétálgatott, amikor a katonás sorba ültetett tuják mögül egy vörös alak sétált ki a gondolataiba merülve. Lendületesen összeütköztek, így Lewis közelebbi ismeretséget kötött egy meglehetősen tüskés kecskerágóval a talajszinten.

– Ó, a Prófétára, sajnálom! – szabadkozott Rosa a kezét nyújtva.

– Nem kell. Csak én vagyok. Kit érdekel, hogy miattad összepiszkolódott egy alantas trónbitorló köpenye?

– Kornel ül a trónon, már nem tehetsz ellene semmit. Én pedig – akár akarod, akár nem – támogatom őt. Igazán abbahagyhatnád a gyerekes duzzogást. Engedj ki végre a csirkekeltetőből!

– Mi van? – érkezett a rendkívüli intelligenciáról árulkodó kérdés a herceg felől.

– Aj, Seven úrfi rossz hatással van rám! – sóhajtott fel a lány ügyetlenül rejtegetett félmosollyal. – Mystiai mondás. Azt jelenti, hogy fejezd be a hiábavaló haragtartást, nem mész vele semmire. A király üzeni, hogy délután indulunk Thomas Reese kúriájába. Csomagolj!


– Ismét az ígéretek? – kérdezte Lewis a jegyzetei olvasgatásába mélyedő Kornelt, miután felpattant a túldíszített királyi hintóra. Az uralkodó aprót biccentett, majd az előtte tornyosuló lapkupacot félretéve a herceg felé fordult.

– Meg kell találnunk Bükkábrány Robin Hoodját, és kiszolgáltatni, személyesen Thomas Reese-nek. Valami elintézetlen ügye van vele. Elég keresett bűnöző, a fedőneve Cikkes. Elcsen néhány drachmát a gazdagoktól, és a szegényeknek adja, nem túl eredeti.

– Jó tudni, hogy felséged eredeti bűnözésre vágyik az országában. Mit szeretne? Fésűtolvajokat? Tehéngyilkosokat? Véletlenszerű embereket, akik leszólítják a járókelőket, hogy kanalat adjanak nekik?

A király mélyről jövő, elgyötört sóhajjal válaszolt.

– Hercegem, egész reggel Daniel hisztijét hallgattam, nincs kedvem a te gúnyolódásodhoz is. Futhatsz a hintó mellett, ha szeretnél, de nem biztos, hogy az erőnléted megfelelő hozzá.

A másik hercegWhere stories live. Discover now