A másik herceg

Thomas Reese

Lewis fogai a kint uralkodó hőség ellenére is vacogtak. A templom szürke falai ontották magukból a fagyos levegőt. Bár a széles kapukat nyitva hagyták, a nyári nap sem beragyogni, sem pedig felmelegíteni nem volt képes a rozoga padsorok közötti levegőt. A freskókkal díszített mennyezetet terebélyes oszlopóriások tartották. Amíg Hugo atya az eljegyzési szertartás előkészületeivel foglalatoskodott, Kornel pedig a hivatalos tanú szerepét betöltő Mr. Johnnal folytatott roppant érdekfeszítő társalgást a kis Daniel bajkeverő magatartásáról, a herceg átgondolhatta az előző éjjel történteket. Nem mintha szívesen emlékezett volna vissza Thorin Blackthorn vérfagyasztó látogatására, Adrian szemtelen levelére, vagy arra a különös epizódra a király ágyában.

„Mit érzel most, hercegem?" Az uralkodó kérdése egész reggel visszhangzott Lewis fejében. Nem volt képes válaszolni: félt, zavart volt és kétségbeesett. Haragudott, de volt ott valami más is. Úgy érezte magát, mint egy alaposan összekevert kirakós, amelyből hiányoznak a sarkok, a biztos kiindulási pontok, ezzel együtt pedig valamennyi remény is arra vonatkozóan, hogy a teljes kép összeállhasson. Azonban rejlett ott még valami, egy kis hang a herceg lelke mélyén, ami azt suttogta felé, hogy Kornel az ő megoldása. Hogy a király sarkok nélkül is képes a puzzle-t teljessé varázsolni, ami persze tökéletes ostobaság volt.

A herceg kifacsart gondolatmenetét Hugo atya diszkrét torokköszörülése szakította félbe. Lewis értetlenül viszonozta a rá irányuló, várakozó tekinteteket.

– Az atya szeretné tudni – magyarázta Mr. John türelmesen –, hogy te, Lewis von Seföld elfogadod-e jegyesedül az itt jelenlévő Namerhi Kornelt.

– De ez ugye nem végleges? – kapott észbe Lewis ijedten. Hugo atya hitetlenkedve bámult rá.

– Folytathatom, vagy előbb inkább megvitatnák, hogy valóban össze akarnak-e házasodni? – tudakolta gyanakodva.

– Folytassa csak, atyám – felelte Kornel szórakozottan, a herceg felé küldött figyelmeztető pillantása azonban azt üzente, hogyha Lewis ismét valami ostobaságot kérdez, annak súlyos következményei lesznek.

– Tehát... Lewis von Seföld, elfogadod-e a Próféta által rendelt jegyesedül az itt jelenlévő Namerhi Kornelt?

– Igen, elfogadom.

– És te, Namerhi Kornel, elfogadod-e jegyesedül az itt jelenlévő Lewis von Seföldet?

– Igen, elfogadom.

– Fogadjátok-e, hogy becsülni, tisztelni és óvni fogjátok egymást a hagyományos jegyesség időszaka alatt, és ha a Próféta akarata úgy hozza, az után is?

– Igen, fogadom – jelentette ki Kornel, mélyen a herceg szemébe nézve. Lewis pontosan tudta, hogy az egész csupán színjáték, a ceremónia része, mégis volt a helyzetben, a közelségükben valami hátborzongató.

– Igen, fogadom – visszhangozta a király szavait.

Az atya magasba emelte a Próféta hatalmát jelképező súlyos könyvet, majd háromszor az oltárra koppintott az aranyozott botjával, ezzel jelezve a szertartás végét. Mr. John fejet hajtva kiviharzott az ócska oldalajtón, Hugo atya pedig a ceremónia kellékeit felnyalábolva a sekrestye felé vette az irányt, Lewis azonban képtelen volt megmozdulni. Mintha a király az átható pillantásával valahogyan a bűvkörébe vonta volna. Egyikük sem volt hajlandó megszüntetni a fogadalmak közben kialakított szemkontaktust.