Pajzs[BTS ff] (Befejezett)

9. rész

Namjoon szemszöge :

Akkorát koppant a fejem hogy csillagokat láttam. Egy darabig kábán feküdtem, majd hunyorogva nyitottam ki szemem. De semmi. Olyan sötét volt hogy az orromig sem láttam. Koncentráltam és Tae-t próbáltam elérni, de nem hallottam Őt. Újra próbálkoztam, de nem hallottam. Mi lehet vele? Miért nem hallja a gondolatait? Máskor egyből válaszol. Remélem nem esett bajod Tae! Kapaszkodó után tapogatva meg állapitottam hogy valami hideg, kemény sziklafal lehet. Mivel elég nyirkos és hideg volt, egy barlangra tippeltem. A szagok is erre utaltak. Csakhogy a szagokkal volt egy kis gond. Valamiért ismerős volt, de ettől csak ideges lettem. Biztos voltam benne hogy ezt a fura, savanykás, kissé dögletes szagot már éreztem valahol, és ettől el fogott a rémület.
-Faszom bele. - Nyögtem fel tápászkodva. Minél hamarabb ki kellett jutnom innen, mielőtt még egy Sheyva fészekbe botlom. De merre induljak? Össze szedtem minden tudásom és nagy nehezen ki csikartam néhány villámot az ujjaim közül. A barlang elnyomta az erőmet de azért arra elég volt a kevéske kis fény hogy lássam melyik irányba induljak. Lassan araszoltam a sötétben, tapogatózva. Kb mint a vakok. Remek. Itt fogok életem végéig bolyongani. Faszom, kaja és víz nélkül is kb 40-50 évig birom, hacsak meg nem talál egy Sheyva. Undorodva rázkódtam meg, mikor eszembe jutott az ominózus találkozásom egy ilyen döggel. Tulajdonképpen egy kígyó, két apró lábacskával, meg apró szárnyakkal. A szárnyak fura hangok kiadására szolgálnak, amivel az ellenséget akarják el ijeszteni. A lábak meg arra hogy rohadtul fel gyorsuljanak. Ha egy ilyen kipécéz magának,nos akkor... tulajdonképpen nagyon mákosnak kell lenned hogy ne kígyó szar legyen belőled. Ahogy így gondolatmenetem végére értem, magamat nem meghazudtolva csúsztam meg, majd seggre huppanva el kezdtem le csúszni. Ujjaimmal próbáltam kapaszkodót keresni, de esélytelen volt minden próbálkozásom. Túrázásom végén még néhány hátra bukfencre is futotta, a végén pedig homlokommal fel térképeztem a szemközti sziklafalat. - Ahh, baszod... mi a?-Fura kaparászás ütötte meg a fülem, így jobbnak láttam minél csendesebben eltűnni onnan. Óvatosan settenkedtem, szememmel a sötétet pásztázva. Majd be hugyoztam a félelemtől. Rühellem a kígyókat! De legalább látnék is valamit! Levegőt venni is alíg mertem. Csak hátráltam, azt se tudva hová tartok, de a kaparászás nem maradt abba, inkább még a jellegzetes szárnycsapkodó hang is társult hozzá. Több is. Hna szóval. Kurvára nem láttam semmit, csak a fülemre hagyatkozhattam. Meg fordultam és futni kezdtem ahogy csak bírtam, folyamatosan csiholva egy-egy villámot, hogy azért ne kenődjek a falra. Zihálva kapkodtam levegőért, de a barlangok nem a tiszta oxigénjükről híresek, így rendesen visszhangzott sípoló tüdőm. Még ha nem látnának is hangos zihálásom vezetné őket a nyomomra. Akkor talán mindegy is, mit csinálok, tanakodtam. Be is várhatom őket, legalább hamarabb túl leszek rajta. De amilyen szerencsétlen tudok lenni, újra csúszni kezdtem. Már nem is próbáltam kapszkodni. Legyen aminek lennie kell.
- Kurvanyád! -szűrtem a fogaim közül. A hangok közeledtek. Be csuktam a szemem és vártam. Hát itt a vége. Ekkor valaki rámarkolt a vállamra én pedig elengedtem egy cseppet se férfias sikolyt. Halvány fény derengett fel előttem majd egyre erősödött, amitől tisztán kivehető volt ki áll mellettem. - Fuss-Intett fejével a háta mögé én pedig ugrottam is, veszettül szedve lábaimat a szűk járatokban. Hallottam magam mögött Hoseok lépteit, majd egy pillanat múlva más irányba ment. - Nam? - Kiáltotta.
-Erre. - de nem volt időm meg várni hogy ő jöjjön, a hangok a hátam mögül ujra futásra késztettek. - Nam vigyázz. - A fény halványodott. - Ugorj-Kiáltotta felém nyujtva kezét. Ő volt a reményem. J-Hope. A remény fényének erejét uralta, ami a sötétségben élőket elvakitotta. Jelképesen persze, de a gonosz félt ettől a fénytől. Én pedig vakon bízva benne ugrottam a semmibe, még utolsó pillanatban kapva el felém nyújtott kezét. Abban a pillanatban mérhetetlen nyugalom szállt meg. A jól ismert szédülés, mosolyt csalt arcomra. Majd gurulni kezdtünk, egy elég meredek lejtőn aminek alján hegyes, éles sziklák meredeztek az égnek. Hiába próbáltam kapaszkodót keresni nem tudtam fékezni a gurulásom, így lelki szemeim előtt láttam magam fel nyársalódva valamelyik ilyen sziklacsúcsra. Hope hirtelen eltűnt én pedig kétségek között kiáltottam utána. - Hope?!
Becsuktam a azemem, ahogy majdnem leértem. Legalább ne lássam, de a vég nem ért el. A semmiből ugrott elő, az utolsó pillanatban kapva el, meg állitva gurulásom. Hanyatt feküdtem, itt-ott nagyobb kavicsok nyomták a hátam, két karom oldalra ki csapva. Hoseok rajtam feküdt, arcát mellkasomba fúrva. Zokogott. - Hope? - Suttogtam kábán. Könnyei pólómat áztatták, válla rázkódott.
-Majdnem megöltelek- nyöszörögte.
-De hát egymás után kétszer is meg mentettél.
--De majdnem felnyársaltalak. Mikor dobbantottam nem volt időm helyet választani , meg is ölhettelek volna.
-De nem haltam meg. Itt vagyok és ezt neked köszönhetem. Köszönöm! - Így feküdtünk egy darabig mikor hirtelen Jin hangját hallottuk meg.
-Mi a gyíkom van már? Ma mindenki bebuzul?