Pajzs[BTS ff] (Befejezett)

13.rész

Taehyung szemszöge :

Mi értelme van az életnek? A szenvedésnek? Egyáltalán a létezésnek? Miért van fény, ha mégis sötétség vesz körül? Miért van az hogy mindig mikor kezd bennem felébredni a remény, mindig jön valami ami visszahúz a mélybe?És a gondolatok. Az emberek gondolatai. Hallom őket, sokszor olyan hangosak, szinte üvöltenek a fejemben. Iszonyú kínokkal telítik a lelkem. Hordozom a Bánatukat, a fájdalmukat, a reményeiket. De legfőképp a gyűlöletüket! Néha szinte fojtogató az a sok erős és mély gyűlölet ami az elmémbe kúszik, a felszínre kivánkozik, azt súgja adjam át magam neki. Rettentő nehéz legyűrni. Egyre nehezebb... szinte már birtoklóan telepszi az elmémre. Bekúszik és egyre mélyebben beszippant a sötétségbe!

Lassan nyitom ki szemem, nem is sejtvén hogy egyáltalán alszom vagy ébren vagyok. Nem tudom mióta vagyok itt. Talán nem is olyan régóta. De lehet hogy évek óta. El vesztettem az idő érzékem. Nem hallom a gondolatokat amik eddig özönlöttek rám.Nem hallom a barátaimat. Semmit sem hallok. És ez olyan rémülettel tölt el, ami még sosem környékezett meg. Zihálva kapok levegő után ahogy egyre jobban kezdek belesüllyedni a reménytelenség érzésébe. De mintha a levegő inkább elkerülne, helyette valami fullasztó érzés furakodik a tüdőmbe, amitől tudatom homályosodik, elmém teljesen eltompul, furcsa játékot űzve velem.
-Miért nyomod el az érzéseidet ? - Hallom meg a számomra oly rég hallott kedves hangot. Oldalra biccentett fejjel néz rám, de az arcán nincs mosoly. Megint a csalódottság ül rajta, amitől bennem megint kételyek ébrednek.
-Én.. nem. - Próbálok valami el fogadhatót kitalálni, de végül csak szégyenlősen le sütöm szemem. Sosem tudtam neki hazudni. Most sem megy.
-Jobban ismerlek mindenkinél! -dörren rám, amitől ijedten húzom össze még jobban magam. Egy könnycsepp tör utat magának, lefolyik az arcomon, ráesve felhúzott térdeimen pihenő kezemre.
-Sajnálom - motyogom.
-Mégis mit? - Barna szemeivel fogva tartja a tekintetem. - Mit sajnálsz TaeTae? - szinte már suttogja a végét. Megbabonázva nézem szép férfias arcát, csillogó szőke haját, szép ívű száját, ami most fájdalmas grimaszba fordul.
-Csalódást okoztam... megint.-Súgom.De ő már nincs itt. Megint magamra hagyott.
Élesen szívtam be a levegőt ahogy elmém kezdett ki tisztulni. A könnyeim folyamatosan ostromolták szemeimet, de már nem akartam őket visszatartani. Csak őt akartam.
-Ne hagy itt-kiáltottam - Hallod? Gyere vissza.
Megint bele süllyedek a sötétségbe. Már nem akarom tudni hol vagyok. A kétségbeesett próbálkozásaim a szabadulásra teljesen kihaltak, már csak... vagyok. Bámulok a semmibe, a sötétségbe. Sokáig fekszem, mozdulatlanul. Kezdem megszokni ezt az állapotot. Kivéve a fejemben lévő csendet. Meg szoktam már hogy mindig hallom az emberek gondolatait. Megint erőlködöm, megint semmi.
-TaeTae?
-Vissz jöttél?! - Olyan fényes a haja! Szétnézek, honnan jön a fény, de rájövök hogy ez Ő. Belőle árad. Felemelem kezem, hallom a láncok csörrenését, érzem a hirtelen fájdalmat a csuklómon, ami fogva tart. Reménytelenül pislogok rá.
-Segíts rajtam! - Nyöszörgöm felé! - Szabadits meg, veled akarok lenni.
-Miért akarnál? - Meglepetten néz rám. - Neked még dolgod van itt.
-Mégis miféle dolgom? - A hangom gúnyosan csapódik, vissza verődve a hideg falakról.
-Engedj el! - Suttogja, majd elém gugol. Feszülten hajol előre. - El kell engedned engem, túl régóta hordozol magadban!
-Nem akarom! - Kiáltok fel. Meg nyalom ki cserepesedett ajkaimat. - Képtelen vagyok rá. Túlságosan fontos voltál... vagy számomra.
-Nézz rám TaeTae, mit látsz? - meg rázom fejem.
-NÉZZ RÁM, TAE. TE ISTENTELEN BAROM. NE HAGYJ MAGAMRA! KÉRLEK TAE, SZERETLEK!
Meglepetten pislogok ahogy hirtelen felismerek egy másik hangot. Kinyitom szám, és a könnyeim újra megindulnak. Lassan érintem meg arcát, érzem rázkódó vállát, ahogy kétségbe esetten ölel magához!
-Namjoon!?

Namjoon szemszöge :

Alíg telt el pár perc, ahogy a hideg folyosón kezdtünk osonni, mikor hirtelen ismerősnek vélt hangot hallottam felfedezni. Értetlenül pislogtunk egymásra, de én egyre izgatottabb lettem. Nem voltam hajlandó mozdulni sem, csak füleltem. A félhomályban egy ajtót véltem felfedezni, halkan oda osintam. Jin türelmetlenül sóhajtott mikor újra meg hallottuk.
-Ne hagyj itt. Hallod? Gyere vissza.
Az ajtó felé kaptunk, de az nem nyílt. Jin kissé távolabb húzódott, erősen koncentrálva, majd hangosan mormogni kezdett. Felismertem az ősi nyelvet. Az ajtó lassan nyílni kezdett, feltárva előttünk egy hideg kopár szobát. Semmi nem volt bennt, kivéve Ő. A falhoz rögzített láncok fogva tartották a csuklóját és a bokáit. Elködösült tekintettel bámult, miközben beszélt valakihez.
-Nézz rám TaeTae, mit látsz? - kérdezem térdre borulva előtte. Sosem láttam ilyennek, érzem azt a pusztító érzést ami bele mar a lelkembe, mintha annak egy darabja akarna kiszakadni belőle. Kétségbe esetten ragadom meg vállát, miközben enyémet már a zokogás járja.
-NÉZZ RÁM, TAE. TE ISTENTELEN BAROM. NE HAGYJ MAGAMRA! KÉRLEK TAE, SZERETLEK! - Nem érdekel hogy a többiek is hallják, utat engedek érzéseimnek. Erősen szorítom őt magamhoz. Ebben apillanatban értem meg, ha Ő most feladja, többé számomra sincs miért élni. Megérzem kezét arcomon, majd halk hangját.
-Namjoon!