IF WE DON'T FALL APART [SZÜNETEL]

Tizennyolcadik rész

Szóval durcásan ugyan, de beültem Henry kocsijába. Már mentünk egy jó ideje, de hogy mégis hová, arról fogalmam sem volt. 

- Henry elárulnád végre, hogy hová viszel? - kérdeztem, már-már kissé idegesen. 

- Két perc és ott vagyunk, ne aggódj. - mondta nyugodtan. 

- De, igenis aggódom! Az öcsém otthon van betegen! - szóltam rá erélyesen. 

- Mia vele van. Egyébként is, Benjamin-nak már nem volt láza, tudtom szerint. Édesanyádnak pedig szóltál, és el is engedett. Az imént mondtad kb. két perce. - nézett rám mosolyogva. 

- Akkor is! Szeretném tudni, hogy mégis hová az istenbe megyünk! - követeltem. 

- Egy helyre. Egy olyan helyre, ahová sokat szoktam járni. Egyedül. - mondta. Ekkor pedig megállította a kocsit. Egy kis dombon/kilátón voltunk. Fogalmam sem volt róla, hogy Kanses-ben van ilyen is. Pedig születésem óta itt élek. 

- Ez nagyon szép! - ámuldoztam, miközben kiszálltam a járműből. Az egész várost be lehet látni innen. A kocsikat az utakról, a házakat, mindent! 

- Igen, valóban az. Éjszaka még szebb. Egyszer majd megnézhetjük este is. - ajánlotta fel. 

- Mikor bukkantál rá erre a helyre? - fordultam felé, keresztbe font karokkal. 

- 16 éves voltam, azaz most már két éve járok ide. 

- Mégis miért? Mármint oké, valóban szép a kilátás meg minden... De miért jársz ide ilyen sűrűn? - kérdeztem, homlokomat ráncolva. 

- Elmélkedni. Gondolkodni szoktam ide járni. Van úgy, hogy csak felülök a motorra, és szinte akaratomon kívül is ide jövök. - lépdelt közelebb felém. - Akkor találtam ezt a helyet, amikor motorosvezér lettem, Jen. Szinte egy jel volt az éjszakában, mikor ide jöttem. A teher, apám terhét azóta is cipelem, és ez a hely olyan mintha ő is velem lenne. - nézett őszintén a szememben. 

- Mert igenis veled van! - simítottam egyet az arcán, mire ő a kezeit a derekam köré fonta, a homlokát pedig az enyémnek döntötte. 

- Senkit nem hoztam még ide, rajtad kívül. Hidd el nekem! Veled akarok lenni, meg akarok bízni benned! Az, amikor a motorosversenyen találkoztunk, leírhatatlan volt a számomra. Még azt a pofont is úgy éltem meg, hogy szerencsés vagyok! - mondta, mire mind a ketten elnevettük magunkat. 

- Azon az estén, mondhatni megmentetted az életemet! - fogtam kezeim közé az arcát, miközben még mindig egymásnak voltak dőlve a homlokaink. 

- Azért nem! Maximum egy estédet mentettem meg a fogdából. - mosolyodott el. 

- Hát, kényelmesebb is volt a vendégszobádban aludni, mint a zárkában. - viccelődtem tovább. 

- Ne tudd meg, min mentem akkor keresztül! Egész éjjel nem aludtam, és nem csak azért mert betegre aggódtam magam Adam-ért, hanem mert tudtam, hogy csak egy fal választ el tőled. Sosem volt még ilyen. 

- Tudom... Köszönöm, hogy megmutattad nekem ezt a helyet. Kincsként fogok gondolni rá. 

- Akkor, amikor rájöttem, totálisan beléd zúgtam, úgy éreztem lehetek valaki más! Érted lehetek más! Nem egy motorosvezér, akitől félnek, nem egy nőcsábász. Hanem egy olyan srác, aki megérdemel téged, Jenna Dark. A lányt aki olyan csodálatos, őszinte, gyönyörű, önzetlen és még megannyi más! Meg akarok változni érted. Veled akarom ezt! - mondta, mire nekem teljesen elakadt a lélegzetem. Egyszerűen szóhoz sem jutottam. Csak ott álltunk hosszú percekig, egymást ölelve, és olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. - Na, mit mondasz? - törte meg végül ő a csendet. 

- Azt, hogy én is beléd zúgtam, Henry Blue. Senkit nem akartam még ennyire, mint téged. Nem sok mindenkire támaszkodhatok. A szüleim állandóan dolgoznak, a testvéreimmel szinte csak én foglalkozom. Sierra a legjobb barátnőm, de mióta Adam-el van, már nem olyan a kapcsolatunk mint régen. Igen ott van Pierre és Harry is, de nekik is van elég bajuk, nem szeretek másokat a saját nyűgömmel traktálni. Talán ezért is nem adtam sose esélyt egy fiúnak se. De te más vagy. Már akkor tudtam, amikor azon az ominózus estén visszafordultál értem, és elvittél a házadba. Utána pedig már teljesen biztos voltam benne. Én is veled szeretnék lenni. - mondtam, mire magához szorított, és szenvedélyes megcsókolt. Igaz csókolóztunk már, de egyik se volt ilyen szenvedélyes, ilyen érzelemmel teli. Úgy éreztem magam akkor, hogy megtaláltam a másik felem. A magány és az egyedüllét közepén, megtaláltam azt az ember, aki ugyan úgy gondolkodik mint én. Ez az érzés pedig semmihez sem fogható. 

- Akkor leszel a barátnőm? - kérdezte vigyorogva. 

- Leszek! - feleltem, majd ismét hozzá hajoltam egy újabb csókért.