Lélekdoki

43. Fejezet

A családommal teljesen más volt az élet. Most, hogy megtaláltam New Orleans verőfényesen napos oldalát.

Május és június közben, amikor nem a családdal töltöttem az időm, leginkább a közeli óceánparton, akkor a családi könyvtárba jártam, ami kitöltötte a teljes második emeletet.

Ott választottam magamnak egy világot, amibe elmerülhettem. Szomjaztam az újra, az izgalomra, a tudásra. Különféle fantasy birodalmaktól kezdve, a Legyek Ura disztópiájáig, mindent végigrágtam.

Rileyék továbbra sem kényszerítettek, hogy dolgozzak, és ennek örültem is, mert nem éreztem magam biztosnak a munkámban.

- Miss Riley, egy úr van itt, és önt keresi - nyitott be a személyzet egyik tagja, Brigitte a szobámba, egy késő júniusi, péntek délután.

- Köszönöm. Három perc, és ott vagyok.

Becsuktam a könyvet, a könyvjelzővel együtt az asztalomra tettem, és magamra húztam a blézerem. Felvettem az egyik fekete körömcipőm. Lassan, és méltóságteljesen haladtam végig a folyosón, ahogy azt a többiektől eltanultam. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, péntek délután, de arra gyanakodtam, hogy Xander az. Mosolyogva vártam, hogy a nyakába ugorhassak, és örömmel vegyem tudomásul, hogy rám áldozott plusz egy napot, és emiatt kivett egy szabadnapot, vagy valami egyéb miatt, de hamarabb itt van, mint amire számítottam.

A lépcső alján egy ideges alak várt. Az előszobára tökéletesen rá lehetett látni a nappaliból, így egyszerre hat kíváncsi szempár figyelte. Anya és apa, Rachel és Libby, Ethan és Cooper, mind csak úgy tettek, mintha a telefonjaikat néznék, valójában mind a barna dzsekis alakot figyelték.

Ahogy megláttam, vissza akartam fordulni, de a lábam csak előre vitt, hátra nem. Nem Xander volt. A fizikuma teljesen más volt. A mosoly lehervadt az arcomról, a szívem a torkomban dobogott. Valami rossz érzés kerülgetett, és próbáltam mindenáron a maradék lélekjelenlétembe kapaszkodni.

Nem akarok visszamenni. Nem akarok visszamenni. Nem akarok visszamenni oda.

A cipőm kopogására a férfi felkapta a fejét, és óvatos tekintettel mért végig. Érzelmek ezre futott át az arcán. Az én tekintetem pedig rászegeződve megfagyott. Megálltam a lépcső tetején.

- Molly! - sóhajtott fel.

- A hölgyet úgy szólítjuk, Miss Riley, uram - szólt rá az inas. Behunytam a szemem, és a fogam között szívtam a levegőt.

- Nekem csak Molly - intette le Kyle Atkins az inast.

Holly és Richie felálltak a kanapéról, és a boltívhez sétáltak. Kyle nem látta, de én igen. A testvéreim is megélénkültek, de ők nem merték a kanapé határát átlépni.

- Kyle Atkins. Mit szeretne? - kérdeztem hűvösen.

- Molly, beszélhetünk négyszemközt? - biccentett a fejével az inasra.

- Mr. Hurst a legdiszkrétebb ember, akivel valaha találkoztam. Mondhatja előtte is.

- Abbahagynád a magázást? - csattant fel, és kissé hevesebben reagált, mint kellett volna.

- Nem - válaszoltam kimérten.

- Megtudhatnám, hogy miért?

- Azért uram, mert így tisztességes. Ön számomra egy idegen.

- Azért ez erős túlzás. Mi lett veled? Átmosták az agyad a hercegnőképzőjükben? Hol van az az összetört lány, aki nem tudta, hogy milyen eredményt szeretne a DNS tesztjének?