Újra

XXIX.

A másnap még melegebben köszöntötte a Földet, mint az előző, jelezve, hogy közeledik a nyár. Az ideiglenes táborban már csak nyomai maradtak hátra annak, hogy az éjszaka tüzet raktak. Szürke hamu hevert a kövekkel szegélyezett kis kör közepén. A zöld szemek hosszan elidőztek rajta, miközben elpakolt a táskájába mindent, és magára öltötte barna köpenyét. Csendesen kapcsolta össze az anyagot a nyakánál. Mikor végzett férje felé fordult, aki őt nézve várt már rá. Tekintetük összevillant és a nő ajkára mosoly szaladt.

Ráérősen sétáltak az erdei ösvényen, élvezték a természet nyugalmát és a friss levegőt, ami megtöltötte a tüdejüket. Csak ketten voltak így a férfi bátran nyúlt a nő keze után és összekulcsolva ujjaikat vezette tovább őt, aki kipirult arccal követte férjét.

Mikor aztán elérték az út végét és már csak hatalmas fák álltak előttük, eleresztették egymást. Egyszerre mozdultak és szökkentek fel a lombkorona irányába. Szinkronban ugrottak ágról-ágra hangtalanul és gyorsan. Az ott élő állatok szinte fel sem fogták a jelenlétüket, hiszen, ahogy megjelent a két shinobi, úgy el is tűnt az árnyas lombok között.

-Hogy-hogy nem azon az úton megyünk vissza, amin jöttünk?-kérdezte Sakura kíváncsian.

-Felesleges időpazarlás lenne.-válaszolta.

-És jártál már erre, hogy így tudod az utat?-nézett körbe, miközben elszökkent egy fáról.

-Sok helyen jártam az évek alatt.-kezdte.-Egyszer még itt is megfordultam. Nem messze volt Orochimaru egyik rejtekhelye.-pillantott a rózsaszínre.

-Orochimaru..-ejtette a férfi nevét undorodva.-Lehet oda kéne mennünk és a földdel eggyelővé tenni.-húzta el a száját.

-Arra már nem lesz szükség.-mondta, miközben szemei visszatévedtek az ágak felé.

Sakura kíváncsian meregette rá a szemeit.

-Miután végeztem vele, az általa fogságban tartott rabok kiszabadultak és elpusztították a barlangot.-pislogott lassan.

-Így is túl sokáig állt a rendelkezésére..-meredt előre zöld szemeivel.

-Ez már a múlt.-lehelte

-Igen..-suttogta.-A múlt.-hunyta le a szemeit és gondolatban visszarepült azokra az évekre, mikor kétségbe esetten keresték a férfi nyomait.

-Min gondolkozol?-érdeklődött a fekete, felesége mellé ugorva. A rózsaszín meglepetten rezdült össze.

-S-Semmin.-kapta el a fejét róla.

-Ismerem ezt az arcot Sakura.-nézett ő is előre.

Pár métert csendesen haladtak előre. Az Uchiha türelmesen várta, hogy a nő közölje vele gondolatait. Végül ajkai szóra nyíltak.

-Csak azokon az időkön merengtem, mikor Narutoval mindent tűvé tettünk érted.-kezdte, de nem fordult felé.-Aztán, mikor Naruto is elment és ott hagyott Konohában.-hajtotta lejjebb a szemhéjjait.-Az a keserű érzés még mindig eluralja a szívem, még akkor is, ha csak visszaemlékezem rá.-emelte mellkasához a kezét. -Az a tehetetlenség és az aggódás, hogy mi lehet veletek.-pillantott a másikra.-Teljesen felemésztett akkoriban.-remegett meg a szája.

-Sakura..-szólította meg a nőt. Nem tudta, mit is mondhatna neki. Bűntudata volt. Hármuk közül mindig a rózsaszín szorult a háttérbe, hiszen azt gondolná az ember, hogy csak a két férfi sorsa volt szomorú és gyötrelmes.