Egy különös barátság

266 20 0
                                    

Arielle az első Roxfortos éjszaka után olyan volt, mint aki kómából ébredt. Hirtelen nagyon távolinak tűnt minden, daremore-i élete és Ilvermornys évei csak egy emléknek hatottak a fejében. Egy emléknek, a messzemúltban. A lányban csak akkor tudatosult, hogy tényleg a skót hegyekben fekvő varázslóiskolában van, mikor szemeit kinyitva az ódon kastély falai közt, egy zöld függönnyel körbevett ágyon találta magát. Fogalma sem volt arról, hogy mennyi lehetett az idő, de a szobában hallgató egyenletes szuszogásból és halk horkolásból Arielle arra tudott következtetni, hogy valószínűleg egy nagyon korai órában hagyta el a szemeit az álom.

Szépen sorban a fejébe szökkentek az előző nap képei: a kilenc és háromnegyedik vágány, a Black fiúk viaskodása, a Tekergők, a vonatút, a beosztás, Sirius furcsa tekintete majd Regulus segítőkészsége. Ahogy elemezgette magában a történteket, arra jutott, hogy kellemes volt az első napja a Roxfortban, egyedül a Black fiúk King's Cross-i veszekedése, és beosztása után az idősebbik Black reakciója foglalkoztatta. Ahogy ilyen gondolatok jártak a fejében, egy újabb gondolat jelent meg mellettük: vajon van köze Sirius sötét pillantásának Regulus kedvességéhez?


Arielle nem tudott sokáig tépelődni, meghallotta a vele szemben lévő ágyban fekvő lány mozgolódását és ásítását. Ekkor úgy döntött, ideje kikelnie az ágyból. A kék szemű lány egy törölközőt halászott elő a ládájából, majd fogta az egyenruháját és a talárját és elindult zuhanyozni. Arielle már fölöltözve, a tarkóján egy laza kontyba fogott frizurával, sokkal frissebben tért vissza a hálóterembe. A három szobatársa épp az ágyaikon ülve beszélgetett.

– Jó reggelt! Már azt hittük elnyelt a föld – köszönt Ariellenek őszinte mosollyal a jobb sarokban lévő ágyon ülő, tejfölszőke, halvány kék szemű lány, akinek a vonásai Arielle-t egy pillanatra Nicholasra emlékeztették.

– Jó reggelt nektek is. Arielle Delavigne vagyok, bár ezt gondolom már tudjátok – köszönt vissza az újdonsült roxfortos lány.

– Barbara Nott – mutatkozott be fennkölt hangsúllyal az eddig szó nélkül ülő, hosszú, vöröses hajú, barna szemű lány. Arielle látta rajta, hogy valószínűleg a Black-familiához hasonlóan vérmániás, arisztokrata szülők gyermeke lehet.

– Anabelle Avery, de nyugodtan szólíts Ana-nak – mutatkozott be cserfesen a szőke boszorkány is, mire Arielle-nek leesett a tantusz: azért hasonlít a lány Nickre, mert rokonok.

– Bocsánat a tolakodásért, de nem rokonod véletlenül Marie Anne Avery? – kérdezte meg óvatosan Arielle. Anabelle válaszul forgatta a szemeit és legyintett:

– Apa őrült nővére, de még a születésem előtt meghalt. Apa szerint teljesen agyalágyult volt az a nő. – Ana itt megállt, és kissé ijedten tekintett Arielle-re, félve, hogy rosszat mondott.

– Én is csak ilyen rémhíreket hallottam róla – nyugtatta meg Arielle, majd belegondolt, hogy Nicholas anyai unokatestvére a szobatársa. Furcsa volt neki ez az információ, nem igazán tudta hova tenni, mi több még azt sem tudta, hogy bátyjának egyáltalán elmondja-e.

Csevegtek még néhány percet a lányok, elsősorban Ana és Arielle, Barbara néha bele-bele szólt a beszélgetésbe, Lisa viszont végig síri csendben ült az ágyán. Amikor fél hetet ütött az óra Arielle elköszönt, és elindult a klubhelyiség felé. Az volt a terve aznap reggelre, hogy levelet ír szüleinek, hogy beszámoljon a beosztásról és az első napról, majd Madam Malkinnak, hogy a szabóasszony elküldhesse nekik a megfelelő felvarrókat és nyakkendőket. Utána a bagolyházba szeretett volna menni, Rosellával útnak indítani a leveleket, végül reggelinél mindenképp szeretett volna beszélni Nicholas-szal.

Fekete és kékWhere stories live. Discover now