Sohavolt boldogság

4. |Marci|

Június közepén dög melegben begyalogolni a belvárosba – nem tartozott életem legjobb döntései közé. Fogalmam sem volt róla, hogy az ember szemöldöke képes izzadni, de ezúttal ezt is megtapasztalhattam. Pólóm aljával próbáltam törölgetni az arcom; nem sok sikerrel. Néhány napja az időjárás jelentés még azt állította, hogy esős hetünk lesz, jócskán megsüllyedő hőmérséklettel. Ehhez képest mi történt? Szerintem az UV sugárzás erősebb volt, mint az elmúlt hetekben bármikor. Szerencsétlen módon fekete hajam valószínűleg már füstölgött a forróságtól, hozzá se mertem nyúlni.

Tulajdonképpen már az sem érdekelt, ha napszúrást kapok, csak érjek oda a J&P-hez tizenegyre. Tartottam tőle, hogy Noelék később ebédszünetet tartanának, én pedig lekésném a kitűzött időpontot. Ami csupán egy cirka négyórás időintervalum volt, és nem lehetett beleszólásom, azért tartottam magam hozzá. Legalábbis úgy terveztem, hogy még időben megérkezem.

Az egész ott kezdődött, hogy már fél tizenegy is elmúlt, mikor ki szándékozott nyílni a szemem. Pont ezért utáltam az alvást, mert az ember a saját életéről is lemarad miatta. Hajnali három után járni az utcákat egészen lehangoló látvány. Látni, hogy az emberek mind visszavonultak a saját kis lakásukba, és horkolnak. A sötét semmit választották a végtelen lehetőséggel szemben. Pedig ilyenkor, az utcai lámpa halvány derengésénél egészen más hangulat uralkodott, mint másnap, a nyári hőségben. Nem az lenne a logikus, ha a legkritikusabb időkben aludnánk? A legnagyobb hőségben, amikor amúgy is csak szenvednénk. Az éjszaka hűvössége valahogy mindig felpezsdítette a vérem, élveztem minden apró részletét.

A hangszerbolt utcájába kanyarodva nekiláttam előkotorni a táskámból egy műanyag dobozt. Az átlátszó tartót teletömtem meggyes-csokis muffinnal, reméltem, ez alkalmas lesz kompenzálásnak. Igazi hajnali termés volt ez, alig múlt el éjjel kettő, mikor nekiláttam. Ez volt nálunk az az időpont, amikor már apu is felhagyott az állandó billentyűzetkoptatással, és bealudt a kanapén. Ez volt az az óra, amikor a konyhában való sürgölődéssel sem az ő céges munkáit, sem anyu ebédkotyvasztó műveletét nem zavartam meg. És nem mellesleg a nyitott ablakon keresztül gyönyörködhettem a kihalt utcánk szélein magasló fenyőfákban.

Legnagyobb meglepetésemre a J&P kirakata előtt egy ismerős alak ácsorgott. Pontosabban ketten voltak, és gyanúsan jó kedvük volt. A bátyám szélesen mosolyogva leskelődött be az ablakon, és ilyen távolságból is sejtettem, hogy mi lehet olyan érdekes odabent. Nem is igazán Szevi volt az, aki meglepett, inkább a vele szemben álló srác, aki a hátát mutatta nekem. Csak lenge, fehér felsőjét, és a napfényben csillogó szőke tincseit láttam, de így is azonnal felismertem. Hiába reménykedtem az utolsó pillanatig; amikor megpillantottam a hóna alatt szorongatott röplabdát, már nem lehetett több kétségem. Félix volt az, a bátyám társaságában, és öltözékéből ítélve épp edzésre igyekezett. Legnagyobb szerencsémre háttal állt nekem, így esélye sem lehetett kiszúrni engem, ahogy egy háztömbnyivel mögötte ácsorgok. Nem úgy Szevinek, aki szinte azonnal elkapta a tekintetét az üvegről, és egyenesen a szemembe nézett. Valami hülye bátyós reflex lehetett ez, amivel ki tudott volna kergetni a világból.

– Picsába – motyogtam, közben kétségbeesetten hátrálva a helyszínről. Általában megnyugtatott, ha káromkodtam, de ezúttal csak úgy éreztem magam, mint akit rajtakaptak. Szevi figyelt engem, és a vele szemben álló srác számára észrevétlenül intett nekem, hogy álljak meg.

A jelenet számomra nem igazán volt mindennapi, és valószínűleg inkább a bátyámnak kellett volna kellemetlenül éreznie magát. Még véletlenül sem nekem, aki megbeszélt időpont szerint érkeztem. Láttam, hogy Szevi mond valamit Félixnek, majd megveregette a vállát. A gesztus láttán majd' kiugrottak a szemeim, és a fiú – a barátom – is elég meglepettnek tűnt miatta. Észrevettem, hogy alig láthatóan megugrott az érintéstől, és kissé bizonytalan léptekkel sietett el a bátyám mellett. Hátra sem nézett, csak gyors iramban haladt a következő kereszteződés felé; ellenkező irányban az iskolánk tornatermével. Onnan tudhattam, hogy valami végképp nagyon aggasztja, hogy labdáját ütemesen adogatta át egyik kezéből a másikba. Pedig ki nem állhatta, ha mások az utcán kérkednek a képességeikkel. Magamban a mozdulataihoz képzeltem a röplabda bőrhöz ütődésének megnyugtató hangját, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Nem egyszer fordult elő, hogy porcelán teáscsészék törtek szilánkosra a padlón mutatványai miatt. A teázó étkészletének fele biztosan találkozott már Félix kóbor labdájával.