Sohavolt boldogság

Kilencedik |Noel|

Kellett egy kis idő, hogy mindent megemésszek. Bár sejtettem, hogy ilyenkortájt már mindenki hazaért, mégis a szálloda felé vettem az irányt. Persze jobban örültem volna, ha az eltelt órák mellett mégegyszer ennyi időt elbeszélgettünk volna – csak úgy megnyugtatásképp. Talán kissé sok volt ez egyszerre, de mégis jobb a magyarázat tudatában lenni. Most másféle káosz uralkodott a gondolataim között, mint általában. Ezt a káoszt legszívesebben mosolyogva üdvözöltem volna, ha ez lehetséges.
Egy furcsán megkönnyebbült mosollyal az arcomon léptem be az üvegajtón. Rögtön a lépcsősor felé is vettem az irányt, hogy miharabb megnyugtathassam Stefánt. Tudtam, hogy bármit is csinál ebben a pillanatban, közben azért aggódik is. És szerettem volna, ha nem teszi.
– Noel! – Egy kiáltás állított meg, mikor a recepciós pult előtt siettem el. Megtorpantam, és visszafordulva Szeverin jégkék szempárjával találtam szembe magam. Kutatón fürkészte a tekintetem.
– Szia – biccentettem, próbálva őt is szóra bírni. Jobb lett volna, ha azonnal felrohanhatok a szobáinkhoz, de az ő jelenléte sem zavart különösebben. Kíváncsi voltam rá, hogy miért állított meg. Éppen, mielőtt szólásra nyitotta volna a száját, ötlött eszembe a cetli. Amit ő küldött, és amin az ő telefonszáma szerepelt. Teljesen megfeledkeztem róla. Vajon még mindig ott hever a zongora tetején, gyűrötten, ahogy hagytam? Talán kezdenem kellett volna vele valamit.
– Mi újság? – érdeklődött Szeverin. Láttam, hogy közben fél szemmel egy tucatnyi nyomtatott dokumentumot figyel. Miközben a válaszomra várt, az egyik kezével szét is kezdte őket válogatni, két kisebb stócba.
– Nem sok minden – feleltem vállat vonva. Meglehet, hogy ez volt életem egyik legmeghatározóbb napja, de nem Szeverinnel fogom kitárgyalni. – Munka, zene, Hugó. Az öcséd csokis muffinja isteni – mosolyogtam rá. Közben a táskámból elő is bányásztam a kiürült műanyag dobozt, és a pulthoz indultam vele. Nem is emlékeztem rá, hogy mikor és ki fogyasztotta el az összeset. Merthogy én allergiás vagyok a meggyre.
– Én is folyton ezt mondom – vigyorgott Szeverin. – Elképesztő, amit művel, mindig meglepődök. Olyan, mint a mikulás. Este lefekszem aludni, reggelre ott vár az édesség az asztalon. Hihetetlen.
– A kézírásod is – tettem hozzá, rövid megfontolást követően. Még az a kis cetlire firkantott telefonszám is egy csoda volt. – Nagyon jól bánsz a tollal.
– Köszönöm. – Az inge ujját kezdte zavartan birizgálni, és ekkor vettem észre az anyag belső felén húzódó indához hasonló mintát.
– Ilyet a húgom is szokott rajzolni - mutattam felé fellelkesedve. Flóra alkotásai általába alaktalanok, kusza vonások halmazai. Közvetlenül az ágya fölé is egy kitárt kaput körbeölelő indaszerű képződményt festett, még hónapokkal ezelőtt. Mindig elképesztenek az olyan művészalkatok, mint a húgom. Akik nem félnek nem átlagosan viselkedni. Jól állt Szeverinnek ez a stílus, valahogy visszatükrözte a személyét.
Furcsa és talán kissé kellemetlen érzés volt arra gondolnom, hogy a külső számomra valóban visszatükrözi azt, ami belül van. Nem vésődött be egyértelműen a gondolataim közé, de valami mégis ott motoszkált a fejemben. Az agyam egyszerűen egyértelműnek vett dolgokat, amiket csak úgy befogadott a környezetemből. Például, hogy Szeverin tekergőző indája nem jelképez semmit szilárdan, csak a káoszt. Azt az összevisszaságot, ami mostanában Szeverin napjait is jellemezte.
– Azt tudtam, hogy Flóra is szokott alkotni. – A velem szemben álló göndör hajú srác kifürkészhetetlen tekintettel meredt rám. – Tudod, a nagyi rengeteget panaszkodik rátok.
Keservesen felsóhajtottam. Majdnem meg is feledkeztem róla, hogy Szeverin számára valószínűleg az egész magánéletünk kiteregetésre került. Zsuzsa az a fajta ember, aki egy-egy megbotránkozását nem bírja ki panaszáradat nélkül. Valószínűleg a szállodaigazgató már rég kitette volna a szűrünket, ha nem lenne a zsebünkben nagyösszegű örökség. Ha máshogy nem, Stefán pénzzel mindent el tudott simítani. Bár erre meglepően kevés alkalommal volt ténylegesen szükség. Általában csak az ő jelenlétére volt szükségünk, és minden elrendeződött.
– Egyébként Zsuzsa hogy van? – kérdeztem, közben pedig felé nyújtottam az eddig a kezemben szorongatott dobozt. Ő készségesen elvette, majd azonnal félre is rakta, hogy rám figyelhessen.
– Már nincs olyan rosszul, de jobbnak láttam, ha a napokban még otthon marad – magyarázta Szeverin. – Igazából azt sem bánnám, ha a nyár végéig ingyen kellene itt ügyetlenkednem. Azt hiszem, lassan belejövök.
Azt, hogy közben halványan elvörösödtek a fülei, inkább figyelmen kívül hagytam.
– Nekem már vasárnap is úgy tűnt, mintha erre születtél volna – jegyeztem meg. Felidéztem a hosszú ujjait, amint iszonyú sebességgel, vakon szelték a billentyűzetet. Ennek határozottan a vérében kellett lennie.
– A vasárnapom igazából kicsit katasztrofálisra sikeredett. – Szeverin nem hagyta abba az ingujja piszkálását. Mutatóujjával épp az egyik csuklójáig húzódó vonal útját követte végig. Figyeltem, amint lassan elér a könyökhajlatáig, majd onnan ismét elindul lefelé az alkarján. Megnyugtatóan monoton mozdulat volt, ugyanazt ismételte meg újra és újra, mígnem ismét megszólalt.
– Úgy voltam vele, hogy egy délelőttöt simán átvészelek valahogy, a vasárnap egyébként sem forgalmas nap. Aztán persze a nyakamba ömlött annyi tennivaló, hogy ki sem láttam alóla. Komolyan azt hittem, hogy a nagyit miattam fogják kirúgni. Mindent próbáltam a legjobb tudásom szerint, a lehető leggyorsabban megcsinálni, aztán délre egészen belelendültem. Talán még csalódott is voltam, amikor leváltott egy másik hölgy. Gondoltam, nem hagyom ezt annyiban – mesélte, közben fél kézzel végigmutatott a mellette heverő papírokon és a számítógépen. – Egészen otthon érzem itt már magam, bármelyik betévedő elveszett turistát útba tudom igazítani. És már a szobakulcsokkal is kibékültem.
Szeverin a háta mögé bökött a könyökével, ahol egy kulccsal zárható üvegajtós szekrényt pillantottam meg; benne még több kulccsal.
– Megnyugodhatsz, mert a szállodaigazgató már régóta tervezi, hogy mágneses kártyákra cseréli a kulcsokat. Az kevésbé lesz bonyolult – vigyorogtam Szeverinre, ő pedig halkan felnevetett.
– Ez elég megnyugtató hír. Még a végén tényleg itt fogok kikötni. – A széles mosolyához gondolatban hozzáképzeltem, ahogy a mondat közben rámkacsint. A helyzet megkívánta ezt a kis elkalandozást, azt hiszem.
– Bár kicsit furcsa lenne, ha nem kísérne Zsuzsa gyanakvó tekintete mindenhova – gondolkodtam el. – Nem lehet mellette úgy elhaladni, hogy figyelmen kívül hagyd.
– Ha jól rémlik, néhány napja előttem sem sétáltál el egy szó nélkül – jegyezte meg, és levakarhatatlanná vált az arcán húzódó széles vigyor.
– Nem, tényleg nem – bólintottam, és megeresztettem egy utolsó mosolyt, mielőtt a lépcső felé indultam volna. Miközben a márvány ütemesen kopogott a cipőm talpa alatt, nem tudtam kiverni a fejemből az arcát. Szép volt, a helyzet viszont furcsa, és számomra teljesen idegen. Persze, tetszettek srácok eddig is, de nem gondoltam volna, hogy rám bárki is így nézhetne. Ráadásul jópár lépcsőfokot átugrottunk azzal, hogy ő egyszerűen, minden körítés nélkül megadta nekem a telefonszámát. Gyorsnak éreztem ezt az egészet. Az is meglehetősen hozzátett ehhez, hogy csak úgy, gondolkodás nélkül belementem az előző beszélgetésbe. Valami megmagyarázhatatlan, tudat alatti bizonyosság volt ez, hogy Szeverinben megbízhatok. Az előbbieket kis túlzással akár flörtölésnek is nevezhettem volna.
Gyors volt, határozottan gyors.
Három rövidet koppintottam a harmadik emelet egyik folyosóvégi ajtaján. Közvetlenül az enyém és Flóráé mellett volt Stefán szobája, ahol általában egyedül foglalta el a hatalmas franciaágyat. Nagyon reméltem, hogy nem pont most döntött úgy, hogy valami mással kell levezetnie a feszültséget. Egek, jobb lett volna, ha először küldök neki egy SMS-t. Mindenképpen gondolnom kellett volna erre, mielőtt bekopogtam. Sosem lehet tudni.
Azt hiszem, még soha nem fújtam ki ilyen megkönnyebbülten a levegőt, mint mikor Stefán teljes utcai öltözetben nyitott nekem ajtót. Gyorsan a háta mögé pillantottam, és az idegen lányoktól mentes, rendezett helyiséget megpillantva végre teljesen megnyugodtam. Fogalmam sem volt, hogy mitől ez a hirtelen félelmem; hiszen Stefán még egyszer sem hozott fel ide lányt, amióta csak beköltöztünk. Bárki könnyedén élhetett a gyanúval, hogy a bátyám örökre agglegény marad, én most mégis az ellenkezőjétől tartottam.
– Noel?
Stefán csak állt ott az ajtóban, és egészen tanácstalannak tűnt. Végtére is néhány órája határozottan megmondtam neki, hogy az elkövetkező napokban inkább látni sem akarom. Ráadásul akkor úgy festhettem, mint akinek a világ minden terhe a vállát nyomja, és ebbe lassan kezd beleroskadni. Most azonban nagyon is őszinte volt a mosolyom, amit felé küldtem. Teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy amit ezúttal a bátyámnak mutattam, az mind őszinte volt. Minden kétséget kizáróan ez volt életem legrosszabb és legjobb napja egyben.
– Szia! – intettem felé. – Csak gondoltam, szólok, hogy nem kell miattam aggódnod, tényleg. Már teljesen rendben vagyok.
Igazság szerint ezzel a végszóval sarkon is szerettem volna fordulni. Azt hittem, hogy ennyi bőven elég lesz, pedig nem is tévedhettem volna nagyobbat. Stefán elkapta a felkaromat, még mielőtt egyetlen lépést is tehettem volna.
– Ugye nem gondolod, hogy ezzel most csak úgy itthagyhatsz? – kérdezte, és a szemében láttam a zavarodottságot. Valóban nem hagyhattam ennyiben. Valamit még mondanom kellett volna, de csak álltam ott tanácstalanul.
– Igazság szerint beszéltem valakivel – böktem ki, közben a jobb kezemmel a hajamba túrtam. Valami olyan módon kellett átadnom a dolog lényegét, hogy ne menjek túlságosan bele a részletekbe. Még nekem sem volt teljesen tiszta a helyzetem, és rengeteg kérdésem lett volna még Félixhez. Viszont Marci felülírta a gondolataim között megbújó összes kérdőjelet. Nem sokat tudtam a két srác kapcsolatáról, de annyival nagyon is tisztában voltam, hogy az elmúlt napokat meg kellett beszélniük.
Stefán először fürkészőn kémlelte az arcvonásaimat, majd mintha megbizonyosodott volna valamiről. Egy reményteli mosollyal az arcán invitált beljebb a szobájába. Miután leültetett, azonnal elrohant két csésze kávéért a szálloda földszintjére. Hiába közelített a nap a horizont felé, nekem is jólesett egy kevés koffein. Adott némi erőt.
Stefán ágytakarója meglehetősen puha pamutból készült, megnyugtató volt kicsit belemarkolni az anyagába. A bátyám közvetlenül mellettem foglalt helyet, és a huzat hófehér tisztaságával mit sem törődve közénk helyezte a tálcát. Egy cseppnyi kávé mindjárt rajta is végezte, de a legkevésbé sem törődött vele.
– Mesélsz? – nyújtotta felém az egyik dísztelen porceláncsészét. A szálloda stílusához hozzátartozott ez a fajta letisztultság, amitől inkább már rideggé vált az egész hely. Modern, rendezett, szép, de az utolsó porszemcséjéig üres. Meg tudtam érteni Flórát, amiért nem bírta néhány hétnél tovább csak úgy nézni a fehér szobafalunkat. Egy kis életet lehelt a helybe, ami elvileg az otthonunk.
– Nem tudom, mit mondhatnék. – A forró italt óvatosan a számhoz emeltem, és jólesően kortyoltam bele. Épp olyan keserű volt, ahogy szerettem, és alig hűvösebb annál, hogy megégesse a nyelvem. A baristák már kitűnően ismertek. Az enyémmel szemben Stefán kávéjának színét kifakította a tej, a jó adag tejszínhabon pedig fahéjszórás díszelgett. Ő inkább a külcsín, mintsem a koffein miatt fogyasztotta, kellően megpakolva cukorral.
Ő először csak a kanalát nyalta le, ezzel ellenőrizve az ital minőségét. Közben is velem szemezett, szigorúan el nem fordítva a tekintetét. Egy adag hab a combjára cseppent, a farmerét áztatta, de még erre sem rezzent össze. Csak egy biztató mosollyal az arcán, kíváncsian várta, hogy folytassam.
– Hazafelé jövet összefutottam valaki olyannal, akivel meglepően sokban hasonlítunk – magyaráztam végül egyszerűen. Tökéletes összefoglalója volt ez annak, ami az elmúlt órákban történt, kihagyva minden kérdéses részletet. Félixszel valóban sok közös volt bennünk, az pedig, hogy miben, nem Stefánra tartozik. Aki viszont hirtelen teljesen fellelkesedett.
– Az a helyzet, amire gondolok? – kérdezte, és közben még izgatottan a tenyereit is összedörzsölte. Nem oda lyukadtunk ki, ahova kellett volna.
– Nem hiszem, hogy egyre gondolunk – feleltem, talán egy kicsit lelombozva őt. – A srác egyébként szerintem éppen most csókolja meg élete szerelmét, amilyen helyzetben otthagytam.
– Ó, szóval srác. Tényleg nem egyre gondoltunk. – Stefán zavartan kezdett kopogni a csészéje oldalán, az ütemes zaj az én füleimnek is jól esett.
– Igen, ő nem igazán az esetem, hogy úgy mondjam – köhintettem. A hangsúlyom egyértelműen elárulta, hogy van valaki, aki viszont igen. Talán szándékosan is azt szerettem volna, ha Stefán is rájön erre. Hiányzott, hogy könnyedebb dolgokról beszélgessünk, és az arcán az aggodalom helyett öröm terüljön el.
– Sejtem, hogy van mesélnivalód. – Ez a játékos mosoly most többet ért bárminél. A kávéscsészéje halkan koccant a csészealjhoz, ahogy visszahelyezte közénk. A teljes figyelmét nekem szentelte.
– Először azt hiszem, hogy valamit el kéne mondanom neked – fordultam én is felé. Ő nem is válaszolt, csak biccentett egy aprót, és várt. – Szóval hogy meleg vagyok.
Éppen mielőtt a mellkasom igazán összeszorulhatott volna az idegességtől, már fel is engedett. Stefán arcán egyetlen rosszindulatú vagy undorszülte ránc sem jelent meg, csupán egy az eddiginél is szélesebb vigyor.
Aztán megölelt.
Nem úgy, ahogy órákkal ezelőtt én tettem. Egy cseppnyi szomorúság vagy rossz érzés sem bujkált benne, csak az öröm. És a szeretet is, mert szerettem a bátyámat, és talán ő is szeretett engem. Ő mindannyiunkat szeretett.
– Örülök, hogy ezt elmondtad nekem, sokat jelent. – Miután kissé eltolt magától, már félreérthetetlenül sugárzott az arcáról a büszkeség. Egyenesen éreztem, ahogy nem csak kívülről karol át, hanem belül is megmelenget az érzés. Félreérthetetlenül lengett körbe ez a melegség, ami talán több mindenről árulkodott, mint azt elsőre felfogtam.
– Most nagyon megkönnyebbültem – sóhajtottam őszintén. Bármilyen gondolat is akart megfogalmazódni a fejemben, már semmit sem fojtottam vissza. Ez mind csupa boldogság volt, amit a bátyámmal is szívesen megosztottam.
– Nekem mindig jó érzés, ha egy ilyen mosolyt láthatok az arcodon. – Úgy simította végig az ujjbegyeit az állam vonalán, mintha még mindig az a kisgyerek lennék, akinek ezzel fejezhette ki a büszkeségét. Stefán pontosan így érintett meg minden egyes alkalommal, ha boldognak látott, és én erre csak most döbbentem rá. Miután először eljátszottam neki és a szüleimnek a Ragyogj, ragyogj kiscsillagot, akkor tett így először. Majd minden egyes előadásom alkalmával, vagy ha csak megmutattam neki a legújabb szerzeményemet. Amikor egyik karácsony alkalmával egy színes papírba csomagolt hegedűtokot fektetett gondos óvatossággal az ölembe – pont így simította meg az arcom. Nem volt sok alkalom, de valaha csak őszintén mosolyogtam rá, ő hasonlóan tett. Fel sem tűnt, mennyire hiányzott ez a mozzanat az elmúlt éveimből. Hogy milyen régen is tartottam fenn csupán látszatként egy mosolyt. És ő ezt nagyon jól tudta.
– Szerintem most minden rendbe fog jönni. – Bár nem tudta, hogy honnan is származott a probléma, ezúttal hitt nekem, hogy megoldódik. Bizonyára látott valamit az arcomon, azt a megmagyarázhatatlan bizsergést, ami már a lelkemnek is fényt gyújtott. Egy afféle “minden rendben lesz” fényt.
– Azt hiszem, most én is merek reménykedni – mondta, a hangjában megbújó legkisebb kétely nélkül. – És remélem tudod, hogy bármiről beszélhetsz nekem, ha készen állsz rá.
Bólintottam, és ezúttal én is meg voltam bizonyosodva róla, hogy egyszer majd bezsélek vele. De addig is várt még ránk valami sokkal kisebb horderejű, jobb hangulatban eltelő mesélés. A számhoz emeltem a csészémet, és egy kellemesen koffeindús korty után végre belekezdtem.
Nem kevés kérdés cikázott a gondolataim között. Nem tudtam, hogyan is alakul ki a szerelem, és miként kéne ezt a mostani helyzetet kezelnem. Stefán biztosított róla, hogy nem vagyok érzelmi analfabéta, és semmi probléma nincs azzal, ha valamit gyorsnak érzek. Bár sokak szíve dobog azonnal megállíthatatlan ütemben, nem kell nekem is ehhez igazodnom. Éppen hogy átjárt a kijelentését követő megnyugvás, már más gondolataim támadtak.
Nagyon jól tudtam, hogy milyen élvezettel is jár a valódi gyorsaság. A hullámvasutak fékezhetetlen sebessége a lejtőn lefelé egészen elképesztő dolog. És bár súlyos kárt okozhat, ha menet közben akarnád kivetni magad belőle – megéri. Amíg a légellenállás az ülésbe présel, és vadul dobog a szíved az izgalomtól, addig minden csodálatos. És már tudtam, hogy én is akarom magamnak az érzést, előbb-utóbb, akármilyen lassú léptekkel is, de eljutni a hullámvasútba való beszállásig. A jegypénztár nyitva állt, és csak rajtam múlt, hogy jegyet váltok-e egy körre. Magabiztosnak éreztem magam, és mertem hinni, hogy ez nem csak egy múló pillanat. Meg szerettem volna ragadni a lehetőséget.
Amikor felpattantam a süppedős ágytakaróról, felborítottam Stefán maradék kavéját. Halványbarnás folt terült szét a fehér huzaton, de még ez sem szegte kedvemet. Segítettem a bátyámnak áthúzni a takarót, és töretlen lelkesedéssel vonultam át a saját szobámba. A korai időpont ellenére Flóra már besötétített, és az ágya felől is csak halk szuszogást lehetett hallani.
Leültem az íróasztalomhoz, és kottahalmok között kezdtem kutakodni. A rengeteg papírkupacnak az alját sem lehetett látni, de lassan előbukkant közülük egy szintetizátor bal sarka. Az összes lapot egy viszonylag üres fiókba hánytam magam mellett, nem zavart, hogy már képtelenség lenne betolni a helyére. Úgy hagytam, kihúzva, a földre hullott kották után sem nyúltam. A padlótól lejjebb már amúgy sem esnek.
További keresések árán sikerült találnom egy nyúzott fülhallgatót, amit a hangszerhez csatlakoztattam. Kívülről figyelve teljes némaságban kezdtem bele a vasárnapi művem folytatásába. A fülem már sajgott a kis mütyür használatától, mert nem voltam hozzászokva, de ez sem zavart. Minden egyes hang szinte magától talált az ujjaim alá, ahogy eddig soha. Gyenge minőségben, de összeállt a zene. Akárhányszor ismételtem el az elejétől kezdve, ugyanolyan teljesnek éreztem.
Egyszerűen csodálatos volt, végre azt éreztem, hogy valami szétszedhetetlen egésszé áll össze az elmémben. A dallamok minden hézagot gondosan betömtek a gondolataim között, megszilárdítva minden bizonyosságomat. Hogy valami jó irányba haladt.
***
A hajnal első sugarai kikezdték a retinámat. A jobb karomat nem éreztem, az éjszaka folyamán valahogy begyűrődött a fejem és a szintetizátor közé. A homlokomon biztosan meglátszottak a billentyűk nyomai, a nyakam is megmerevedett, mégis úgy éreztem, soha nem aludtam még jobban. Nem a testemnek, a lelkemnek tett jót ez a pár óra, amíg a fejemben csak egy dal sorai zengtek újra és újra.
A fülemből valamikor kihullott a fülhallgató, és teljesen a kezem köré tekeredett, egészen lehetetlenül összecsomósodva. Csak lassan sikerült életet lehelnem a végtagjaimba, míg végül engedelmeskedtek nekem. Az ágyamhoz vánszorogtam, és levetve rá magam, csak a falat bámultam. Mellőlem Flórának már rég nyoma veszett, bizonyára a napfelkeltét csodálta meg a közeli parkból.
Én a kezembe vettem a telefonomat, és a kijelző vakító fényével mit sem törődve néztem meg az időt. Alig múlt öt óra. Korán volt még, belegondolni is rossz, hogy mennyire, mégis hamar magamhoz tértem. Alig telt bele egy percbe, és már újra az asztalomnál ültem, előttem egy üres kottapapírral. Gondos figyelemmel véstem fel a sor elejére egy G-kulcsot.
Fel sem kellett pillantanom, a dallam ott visszhangzott a fülemben, a sorok maguktól jöttek. Ahogy a grafit a papíron sercegett, a másik kezemmel már a zene ütemét doboltam az asztallapon.
Egészen elmélyedtem a munkában, már csak arra kaptam fel a fejem, hogy az utolsó hangjegy is helyet kapott a lapon, és kopognak. Kicsit még mindig elmélázva tápászkodtam fel, és siettem ajtót nyitni.
– Misa? – Meghökkenve bámultam a mellettem benyomakodó öcsémre, aki egy szót sem szólt. Egy pillantást sem vetett felém, hanem egyenesen az ágyamhoz sétált, és hasra vetette magát rajta. Az arcát a párnámba fúrta, és csak ekkor vettem észre, hogy milyen mocskos is a ruhája. Egy fehér ing volt rajta, de szinte teljesen befeketítette a rátapadó vastag sárréteg. A ágyhuzatomat is jócskán összekoszolta, de ez most nem tudott érdekelni.
Mert Misa fojtott zokogása szűrődött ki a párna rejteke mögül. Percekig csak álltam ott, a nyitott ajtó előtt, és nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Nem értettem, hogy mi történhetett. Percek teltek el, de Misa zokogása nem hogy nem csillapodott, inkább csak fokozódott.
Miután kicsit észbe kaptam, visszacsuktam az ajtót, és odasiettem az öcsémhez. Óvatosan reszkető vállára tettem kezem, bár már rajtam is valami furcsa, rossz érzés kezdett úrrá lenni.
– Mi a baj, Misa? – suttogtam, lassan végigsimítva a hátán. Az ujjaimra ragacsos sár tapadt, és bármennyire kíváncsi voltam az eredetére, most nem ez volt a legfontosabb. – Történt valami? – kérdeztem, és talán már az én hangom is megremegett.
– Hogy történt-e? – csuklotta az öcsém alig hallhatóan. – Nem történt semmi. Jobb, ha visszamegyek a szobámba. Azért jöttem ide, mert csak te vagy itthon.
Esélyem sem lehetett utána nyúlni, Misa feltépte az ajtót, és már ki is rontott a folyosóra. Mire utolértem volna, már hallottam, hogy fordul a kulcs a zárban. Azt hiszem, Stefán is valahogy így érezhet velem kapcsolatban. Egyszerűen borzasztó érzés volt így látni őt, közben pedig tudatlannak és tehetetlennek lenni.
Az ujjaimat a kilincs csillogó féme köré fontam, hosszú ideig álltam ott lehunyt szemekkel. Kivételesen nem szívesen indultam el a J&P-be, nyugodni nem hagyó kérdőjelek terhével a vállamon.