Sohavolt boldogság

Hetedik |Noel|

Amikor minden bátorságomat összeszedve tárcsázni szerettem volna a papírcetlin szereplő számot, hirtelen rezegni kezdett valami a zsebemben. Kisvártatva pedig Bradley Cooper hangja is társult hozzá, majd' kiugrasztva a bőrömből ijedtemben. Abban a pillanatban kellett rádöbbennem, hogy bármi is történt az elmúlt pár órában, az előtte való problémáim sem vesztek semmibe. A nadrágom zsebébe süllyesztve a kezem azonnal ráakadtam Marci mobiljára, és annak felfénylő kijelzőjére. Egy számomra nem teljesen ismeretlen telefonszám villogott rajta, amin egy pillanatra megakadtam.

A tekintetemmel a telefon képernyője és a saját készülékem között cikáztam, többször is szemrevételezve a hasonló számsort. A kettő egy és ugyanaz volt, bár azt nem tudtam, hogy a vonal másik végén kit rejthetett. Fogalmam sem volt, hogy az illetőnek hogyan fogom megmagyarázni a helyzetet, de benyomtam a fogadás gombot.

– Szia, Marci! Bocs az előzőért, nem kellett volna a bátyád telefonjáról felhívnom téged. Viszont mindenképpen beszélni szerettem volna veled, hogy elmondjam, mennyire sajnálom a múltkorit. – A srác úgy hadart, hogy esélyem sem lehetett félbeszakítani. Ráadásul még egy ideig tartott az is, hogy a fejemben összeálljon a kép. Az elmondásai alapján ő volt az, aki miatt Marci néhány órával ezelőtt falhoz akarta vágni a telefonját. Ez alapján pedig nem lehetett túl jó kapcsolatuk. Vagy csak épp összevesztek? Talán ő lenne Félix?

– Bocsi, muszáj félbeszakítanom téged, nem Marci vagyok – szólaltam meg a pillanatnyi csendben. A túloldalról sokáig nem érkezett válasz.

– Ó – hallatszott a zavart felelet. Szinte láttam magam előtt, ahogy némán a saját kínján nevet. A hangja úgy csengett a fülembe, mintha nem is párosult volna hozzá a telefon folyamatos recsegése. Egyszerű volt, nem harsány, de visszafogottnak sem mondanám. Csak egy átlagos nevetés, talán kicsit hasonlított egy gyerek kacagásához. Ha ő tényleg Félix volt, el tudom képzelni, hogy Marci miért érzett késztetést arra a szerenádra. Volt valami megnyugtató gyengédsége a hangjának, még egyetlen 'ó' betűnek is. Mintha már nem egy elefántcsorda rohanna keresztül rajtam, porrá tiporva, hanem csak néhány antilop. Az ő kecses szökellésük pedig inkább csak felverte a port, arra biztatva, hogy ismét álljon össze eggyé.

Fogalmam sem volt, hogy a gondolataim miért kezdtek külön utat járni, teljesen figyelmen kívül hagyva a kezemben lévő telefont. Pedig hallottam, éreztem, hogy a hangszórójából folyamatosan hangokat közvetít a fülem felé, de a hallójárataim figyelmen kívül hagyták. A mondanivalójának egyetlen információmorzsája sem jutott el az agyamig, csak ez a megmagyarázhatatlan, kellemes, melankolikus érzés maradt. Egy pillanatra minden kitörlődött a gondolataim közül, ami egy kevés nyomást is helyezett rám az elmúlt órákban, még az a szerencsétlen képzeletbeli szőnyeg is. És hiába vált kámforrá az is, mögötte csak az ürességgel találtam szembe magam. Lassan annak a pillanatnak az emléke is köddé vált, ami annak idején az utolsó cseppet jelentette az összeomláshoz. Egyetlen röpke másodpercig azonban még tisztán ki tudtam venni az elém tárulkozó emléket.

Meglepően enyhe, napsütéses téli nap volt, csillogó fehér hóval az út mentén. Az egyetlen, ami nem verte vissza a ragyogó napfényt és mentes volt minden vidámságtól, egy csoportnyi fekete öltöny és blúz volt. Egy maréknyi ember álldogált lehajtott fejjel a városi temető bejárata előtt, teljes némaságban. A temetésig még órák voltak hátra, de mi mindannyian úgy éreztük, hogy egyszerűen muszáj ott lennünk. Hiszen mi nem azért érkeztünk, hogy végignézzük egy koporsó leeresztését a sírgödörbe – nekünk a lelkünk egy darabját kellett ezen a helyen hagynunk. Már túl voltunk a borzalmas hírt követő első sokkon, és tudtuk, hogy a könnyeink sem hozhatják már vissza ezt a csodálatos embert. Az egyetlen, amiért itt voltunk aznap, hogy köszönetet mondjunk. Azért a rengeteg jóért, amit tőle kaptunk az életünk során, és amit még viszonozni sem lehetett lehetőségünk. Neki pedig már soha nem lehetett lehetősége látni minket a nagyközönség előtt, a bizakodó és büszke mosoly is a múlté lett.