Sohavolt boldogság

Első |Noel|

Nagy rohanásomban a lépcső korlátján leszánkázva érkeztem le a földszintre. A szálloda, ahol a testvéreimmel éltünk, három emelettel is rendelkezett, mi pedig a legfelsőn laktunk. A recepciós általában efféle rendbontásokkor csak egy dühös pillantást vetett rám, ami kedves nagymamakinézetével párasulva nem túl veszedelmes. Zsuzsa helyett azonban reggel valaki más ült a számítógépbe mélyedve. A fiatal srác fel sem kapta a fejét az érkezésemre, pedig a bakancsom jó nagyot csattant a márványpadlón.

Talán az ésszerű döntés az lett volna, ha egyszerűen csak továbbsétálok, mit sem törődve Zsuzsa leváltásával. De végül csak nem voltam rá képes, és a késéssel nem foglalkozva a pult elé álltam. Először néma bámulással próbálkoztam, de ez nem volt túl célravezető, és már kezdtem kellemetlenül érezni magam.

Nem tudtam, hogyan kéne megszólítanom a fiút, hiszen végtére is nagyjából velem egykorú volt. A szavaknak meg persze nem voltam az embere. Így hát esetlenül koppintottam egy párat a pulton.

– Bocs! – szólítottam meg, és türelmetlen hangom sajnálatomra több ízben is hasonlított egy gazdag kölyök gúnyos hangneméhez. Ennek megfelelően pedig a fiú leplezetlenül elgyötört képpel nézett fel rám.

– Szeretnél valamit? – Amíg a megfelelő válaszon gondolkodtam, tüzetesebben megvizsgáltam őt. Állig érő göndör, szőkésbarna haját kibontva hagyta, halványkék szeme hideg ragyogással fürkészett. Bőre sápadt volt, kopott fekete inge mögött csak méginkább fehéresnek látszott. Ujjai hosszúak és vékonyak voltak, képes volt különösebb erőfeszítés nélkül fél kézzel folytatni az eszeveszett gépelést. Még véletlenül sem szentelte nekem a teljes figyelmét, fontosabb volt számára a munkája. Bűntudatom volt azért, hogy megszólítottam. Az én problémáim pont nem érdekelték őt. Éppen elnézést kérve visszakozni kezdtem volna, amikor egyszer csak lenyomott egy entert a billentyűzetén. A pötyögés monoton hangja elhalt, és eddig foglalt jobbját felém nyújtotta.

– Linter Szeverin vagyok. Te pedig bizonyára valamelyik Merczel srác. Misa, Noel, Zente, Stefán? Vagy esetleg Flóra? A mai világban sosem tudni... – A húgom valószínűleg viccesnek találta volna a megjegyzést, de én ki nem állhattam, ha másokból csinálnak poént.

– Nem hiszem, hogy ezzel kéne viccelődnöd – jegyeztem meg hűvösen.

– Hogyan? – hökkent meg. – Akkor most tényleg Flóra vagy?

– Noelnek hívnak – dünnyögtem. – Szóval Szeverin – egészen különleges neve volt, talán latin eredetű –, nem tudod, mi van Zsuzsával? Kirúgták? – A fiú egy pillanatig csak meglepetten nézett rám, aztán végre méltóztatott válaszolni.

– Dehogy rúgták ki! Tegnap óta fáj a feje, ma mondtam neki, hogy maradjon otthon, bejövök helyette. Ő a nagyim.

– Jobbulást neki. – Nem tudom, akart-e még valamit mondani, mert a következő pillanatban már kiviharzottam a fotocellás ajtón. Meggondoltam magam, ennyiért nem érte meg késni. Rohantam egészen a buszmegállóig, és az éppen érkező járműre felszállva sem nyugodtam le. Sikerült kifognom egy üres helyet, amit viszont hamar átadtam egy felszálló idős hölgynek. A lábam nem akarta abbahagyni a dobogást, szivacsos talpű cipőm sarka ütemesen ütődött neki a busz oldalának. Hangja nem volt, csupán az én fejemben állt össze egy új dal ritmusa. Mire a belvárosban leugrottam a járatról, már szinte megőrültem a bezártságtól. Szükségem volt egy kis térre, szabadságra, amit csak a hangszerbolt tudott megadni. A J&P nem volt túl népszerű hely a városban, nem is kaptam túl magas fizetést, inkább csak saját magamért maradtam ott. Egyszerűen szükségem volt arra a helyre, nem mellesleg a boltot vezető Hugónak pedig szüksége volt rám. Hugó annak a Gellért bának volt az unokaöccse, aki tíz éve bevezetett a zene világába. Tőle tanultam meg énekelni, zongorázni, hegedülni, illetve dalt- és zenétszerezni is. Konkrétan minden valamire való érdememet neki és a J&P-nek köszönhettem. Gellért bá ugyan nem kevesebb, mint másfél éve elhunyt, a csupaszív Hugó a boltját megörökölte. Bár Gellért bának is volt egy lánya, Esztert soha nem érdekelték holmi hangszerkereskedések. Ott volt neki a hatalmas Budapest, a nagyvárosi élet, és saját gyerekei. Kissé dühös voltam rá, amiért nem adta meg apjának a kellő tiszteletet, pedig Gellért bának aztán tényleg minden megjárt volna. A mosolyogva rámköszönő, kedves Hugónál csak egyetlen jószívűbb ember volt, a nagybátyja.