Sohavolt boldogság

10. |Marci|

Jó adag cukrot próbáltam elkeverni egy csésze feketeteában. A kanál minduntalan a porcelánnak ütődött, de akárhány kört is írt le a folyadékban, még mindig éreztem az apró szemcséket. Idegörlő feladat volt a kevergetés, a türelmetlenségemmel egyenes arányosságban nőtt a bizonyosságom, hogy ez a tea már telítődött. Egyszerűen képtelenség, hogy ekkora mennyiségű cukor feloldódjon ilyen kevés vízben.

De nem adtam fel, azok után, hogy Félix az én vállamra hajolva szipogott, biztosan nem. A szemüvegét már rég biztos helyre rejtettem, hogy egyikünket se zavarja. Ő egy szót sem szólt, csak szorosan az oldalamhoz furakodott. Furcsának és kellemetlennek kellett volna lennie, de persze nem volt az. Egyszerre éreztem úgy, hogy minden rezdülését ismerem, közben pedig, hogy nem tudok róla semmit. Vagy legalábbis semmi olyat, ami érdemleges lett volna, elegendő mondjuk ahhoz, hogy megvigasztaljam őt. Hirtelen nem tudtam máshoz nyúlni, rendeltem neki egy teát. Azt legalább tudtam, hogy hogyan szereti. Vajmi keveset számított most ez ebben a helyzetben.

Az, amit megtudtam, nem volt sok. Az biztos volt, hogy Félix szülei nem jó emberek, vagy legalábbis nem bántak jól a fiukkal. Fogalmam sem lehetett róla, hogy mi is áll pontosan a dolog hátterében, csak azt tudtam, hogy Félix az én vállamon sírta el magát. Ő nem olyan srác volt, aki könnyen utat engedne a könnyeinek, így biztosan komoly dologról lehetett szó. Azonban ennél közelebb akárhogy próbáltam, nem jutottam.

– Tudok valamiben segíteni? – kérdeztem végül, a szőke tincsek közé suttogva. Abban sem lehettem teljesen biztos, hogy meghallotta a szavaimat. Hosszúra húzódó másodpercekig válasz nélkül maradtam, nem történt semmi. Aztán Félix rázkódó vállait hirtelen már nem éreztem a mellkasomnak nyomódni, a kávébarna szempár pedig fájdalomtól csillogva, de az én tekintetemet kereste. Egy jó szemkontaktus képes volt erőt sugározni, én pedig próbáltam bízni a képességeimben. Ha mást nem, a jelenlétemről biztosítottam őt. Ez is több, mint a semmi.

– Rengeteg magyarázattal tartozom neked – motyogta aztán Félix. Talán csak ekkor realizálta, hogy az én karomat szorongatta, mert azonnal a saját ölébe húzta őket vissza. Egy pillanatra sem lestem félre Félix íriszeitől, de még így is megéreztem a kezei remegését. Egyszerűen lerítt róla az a fájdalom, ami a lelkét emésztette. Még hogy magyarázattal tartozna? Inkább nekem kellett volna bocsánatot kérnem, amiért képtelen vagyok bármi vigasztalót is tenni.

– Persze, egyszer. De nem itt, és nem most. – Vártam, hogy a pillanatnyira elapadt könnyei ismét utat törjenek maguknak. Elhomályosult, a lámpa fényében csillogó tekintete egy színültig töltött vizespohárnak tetszett. A folyadék szintje már magasabban járt a pohár falánál, akárha egy hártya tartaná vissza a robbanástól. Egyetlen csep hiányzott, és a visszatartó erő mindjárt megadta volna magát. Nem olyan könnyek voltak ezek, amiket csak úgy bárki vissza tudott tartani – csupán Félix lehetett rá képes. Néhány pislantást követően már a fájdalom emléke is elveszett a szeméből.

– Talán tényleg nem itt kellene mesélésbe kezdenem – adta meg magát, és egy hálás mosollyal emelte el a kezem alól a csészéjét. Szinte éreztem, ahogy roszog a foga alatt a cukor, kirázott a hideg. Félix arcán azonban nem tükröződött vissza undor, csak és kizárólag a teljes nyugalom. Nem értettem, hogy hová tűnhettek az előbbi könnyei. Csak úgy kámforrá váltak.

Minden faggatózó kérdésemet egyetlen mély levegővétellel visszafogtam. Ezúttal nem Linter-módon kellett szemlélnem a helyzetet, hanem egy teljesen más emberként. Kerestem, hogyan tudnék legalább egy keveset segíteni neki úgy, hogy azzal nem is ártok. Bonyolult feladat volt.

– Tudom, hogy a szarságokkal való takarózás helyett inkább az igazat kellene elmondanom, logikus. De nehéz, és nem igazán bízom az elfogadásodban. – Félix arca furcsán kifejezéstelen volt, csak a keze remegett még mindig őrült módon. Más ember már rég zsebre vágta vagy ökölbe szorította volna őket, de ő nem tett semmit. Félix nem arról volt híres, hogy könnyen el tudta rejteni az érzelmeit. Eszébe sem jutott palástolni őket, talán egyedül a tekintetével próbált tudat alatt megtéveszteni. Mert hát neki is kényelmesebb lett volna, ha nem látom kiborulni. Én már csak tudtam; bár ezúttal már késő volt. Éreztem a bőrömhöz tapadni a nedves pólómat, amit nem rég még Félix könnyei áztattak. A hűvös anyag emlékeztetett rá, hogy a nyugalmat sugárzó tekintet pontosan mit is váltott fel. Tanácstalan voltam.