Törékeny [Max Verstappen ff.]

1. Keserédes

Ajánlott zene: Jay Menez ft. Rauw Alejandro - Solo

"A múlt sosem lép tovább nyomtalanul. Érzéseket, benyomásokat, mosolyokat, könnyeket hagy maga után, miközben folyamatosan rángat maga felé."

~ Borsa Brown

/Elize van Kemp/

2019. május 15. Brüsszel, Belgium

Még utoljára végignézek az ismerős helyiségen, mely annyi éven keresztül jelentette az otthonomat nővérem házában. Szomorúság költözik lelkembe, ha arra gondolok, hogy hamarosan el kell hagynom a biztonságot jelentő falakat, hogy valami olyan dologba fogjak bele, amit eredetileg nem is én akartam. Ahogy a zöld színű falakon végigpillantok, megakad a szemem egy aranyozott medálon, amit egy színes szalag tart meg, és ami egy szögre akasztva lóg a falamon, ezzel teljessé téve a díszítést, mely leginkább kupákból és érmekből, illetve a pályafutásom számos meghatározó pillanatát magába foglaló képekből áll. Lassan sétálok oda, hogy aztán levegyem azt az érmet eddigi helyéről, ami sokkal többet jelent a többinél. A kezeim közt fogva a medált, keserédes mosoly húzódik ajkaimra, hiszen megannyi emléket eszembe juttat. Jót is, rosszat is egyaránt. Egyhez viszont kétség sem férhet. Egy élet munkájának gyümölcse ez az aranyérem.

Nem gondoltam volna, hogy két és fél évvel ezelőtt így megváltozik az életem. A mai napig beleremegek, ha arra gondolok, ahogy a rajtkőre felállok a brazil uszodában, vagy, ahogy végigúszom azt a száz métert a lehető legjobb gyorsúszásommal. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor belecsapok az utolsó ütemnél a medence falába, majd feltekintek az eredményjelzőre, ami engem ír ki az első helyre. Fel se fogtam, hogy abban a percben történelmet írtam. Én lettem Belgium legfiatalabb olimpiai bajnoka. Mindössze tizennyolc évesen megnyertem a legfontosabb versenyt egy sportoló életében. Már az egy óriási meglepetés volt, hogy elsőként végeztem a hazai válogatókon, ezzel megszerezve az indulás jogát az olimpián. Sokáig féltem is, hogy fiatal korom ellenére nem engednek majd elindulni, azonban a helyi úszószövetség bizalmat szavazott nekem. Én pedig hatalmas teherrel, ugyanakkor még nagyobb bizonyítási vággyal utaztam ki.

Tudtam, hogy képes vagyok olyan időt úszni, amivel végül győzhetek, azonban a hosszú évek alatt, amíg versenyszerűen úsztam, megtanultam, hogy számos külső körülmény befolyásolhatja az adott napunkat. Éppen ezért csak titkon reménykedtem benne, hogy megverhetem a legnagyobb neveket az arénában. Minden egyes nap, mikor beugrottam a medencébe, remegtem az izgalomtól, mégis képes voltam azokban a percekben, ahogy úsztam, kizárni mindent magam körül. Talán ez volt az, ami átlendített az előfutamokon és a középdöntőkön. Saját magamat leptem meg a legjobban, amikor bejutottam a legjobb nyolc úszó közé, azonban a sajtó és a szakértők sem maradtak csendesek.

Fiatal korom miatt hamar felfigyeltek rám, amivel még nagyobb nyomás nehezedett vállaimra. Sokan nem hittek bennem. Igazából én sem magamban. Egészen addig a pillanatig, amíg fel nem álltam a rajtkőre a döntő napján. Az esélytelenek nyugalmával indultam, és lehet, ez adott elég erőt, illetve koncentrációt ahhoz, hogy végül megcsináljam. Egyetlen célom volt, hogy a legjobbat ússzam, amit csak tudok. Azonban nem gondoltam volna, hogy ez elég lehet a győzelemhez. Mintha egy álomba csöppentem volna, olyan jóleső érzés volt belecsapni a falba az utolsó kartempóban, majd felnézni az eredményjelzőre.

Még mindig libabőrös leszek, ha arra gondolok, milyen üdvrivalgást és tapsvihart kaptam, miközben a hangosbemondóban kimondták, hogy olimpiai bajnok lettem. Mintha egy álomba csöppentem volna. Viszont ez annál szebb volt. Mert ez maga volt a valóság. Sose felejtem el azokat a pillanatokat, amikor a nyakamba akasztották az érmet, amit most a kezemben tartok, vagy, ahogy a tiszteletemre lejátszották a belga himnuszt. Történelmet írtam. Amire életem végéig büszke leszek. Viszont bármikor elcserélném a tenyeremben nyugvó medált, ha visszakaphatnám a szüleimet. Ha újra itt lehetnének velem, és megölelhetném őket. Mert már nem tehetem meg. Miután véget ért az olimpia és a válogatott hazatért a brüsszeli reptérre, ők jöttek értem. Szakadt az eső aznap, sosem felejtem el. Olyan büszkék voltak rám, láttam a szemükben. Nekem pedig akkora öröm volt, amilyen szeretettel a karjaikba zártak. Mert nélkülük esélyem se lett volna erre. Ezek a percek eltörpültek minden addigi sikerem mellett.