Törékeny [Max Verstappen ff.]

11. Derült égből

Ajánlott zene: Wafia - Heartburn

And tell me why does my heart burn
When I see your face?

~ Wafia

/Elize van Kemp/

2019. május 26. Monte-Carlo, Monaco

"Leszarom." Minden pillanatban itt cseng fülemben, akárcsak a "várlak az irodámban" nevezetű felszólítás. Nem is tudom, melyiktől borsódzik jobban a hátam, az viszont biztos, hogy bármelyiktől is legyen, félelmet érzek. Habár, tudom, hogy nem fogom kimutatni, mégis elbizonytalanít a helyzet. Minden egyre bonyolultabb lesz, és úgy érzem, kezd kicsúszni a kezemből az irányítás. Mi sem bizonyítja jobban, minthogy főnököm raportra vár, miközben a srác, akinek elvileg én vagyok az edzője, nemes egyszerűséggel hagyott az imént faképnél. Én pedig itt állok a folyosón, még mindig teljes sokkban. Talán nem kellett volna. Egész biztosan csendben kellett volna maradnom. Mégsem bírtam elviselni, ahogy a holland pilóta beszélt azokkal az emberekkel. A szerelőivel. Mert a hétvége folyamán nem egy embert láttam köztük, akik a késő esti órákban, még a boxban dolgozva, beszélgettek telefonon a családjukkal. Otthon hagyott szeretteikkel. El se tudom képzelni, mekkora áldozatot hoznak azért, hogy ebben a sportban dolgozhassanak. Mert arra mérget veszek, hogy az utazások mennyiségét és a távol töltött időt a legfontosabbak személyektől az életükben, nem kárpótolja a nem kis összegű pénz, amit keresnek.

Emellett, nem érdemli meg egyikük sem, hogy így beszéljenek velük. Főleg nem az a személy, akinek a leghálásabbnak kellene lennie feléjük, amiért minden erejüket és idejüket ennek a munkának szentelik. Elismerem, hogy hibáztak, különösen a "nyalókás" embernek becézett illető, aki idő előtt emelte fel jelzőtáblát, ugyanakkor mind nézhetünk be dolgokat időnként, nem igaz? Mert nem vagyunk gépek. Érthető volt Max csalódottsága, mégsem éreztem jogosnak azt a dühöt, amivel felszántotta a Red Bull garázását. Ezért sem féltem közbeavatkozni. Habár elismerem, túl nyersen fogalmaztam, ráadásul a lehető legrosszabbul kezeltem a helyzetet. Hiszen megaláztam. Mindenki előtt. Ehhez pedig nem volt jogom. Főleg nem az edzőjeként, mikor az lenne a legfontosabb feladatom, hogy fizikailag és mentálisan is stabil legyen az osztrák csapat pilótája. Mégis én voltam az, aki a szakadékba lökte őt. Nem véletlen támadt vissza. Méghozzá ott, ahol a legjobban fáj.

Fogalma sem lehetett róla, hogy bizonyos szavaival milyen mélyre sebzett a lelkemben. "A lány, aki elbukott a saját sportjában." Szüntelenül visszhangzik fülemben ezen gondolata. Ha tudná az igazat. Ha látná azt az aranyozottan csillogó medált, amit a brazil nagyvárosban nyertem majdnem három évvel ezelőtt, egész biztosan megbánná kijelentését. Nem sokon múlott, hogy ne csússzon ki a számon az a győzelem, amire büszkének kéne lennem, mégis úgy titkolom, mintha a legnagyobb szégyenem lenne. Ugyanakkor éppen ez a viselkedés az, amiért sosem fogja megtudni az igazságot. Nem érdemli meg. Ahogy azt sem, hogy az ajtaja előtt álljak, és arra várjak, hogy bocsánatot kérhessek tőle. Mert én belátom, hogy hibáztam. Max kékjeiben viszont olyan mély, őszinte düh és sértettség csillog, ami után tudnom kellett volna, hogy nekem ebben a csatában esélyem sincs.

Kölcsönösen bántjuk egymást az ilyen pillanatokban, mert egyikünk sem bírja elviselni, ha a másik erősebb nálunk. Szükségét érezzük annak, hogy mindketten a végsőkig harcoljunk az igazunkért. Ezáltal magunkért. Ha nem tennénk, azzal feladnánk mindazt, amik vagyunk. A bennünk élő harcost. Hiszen ő minden egyes nap azért küzd, hogy a legjobb lehessen. Bennem ez a tűz már csak pislákol, mégis éltet valamelyest. Magamon érzem a nyomait, ezért nem tudok meghátrálni, mikor be kéne húznom a kéziféket. Mert még táplálnak a lángok. Melyekkel most túl nagy sérülést okozhattam a holland pilótában. Ezek pedig egész biztosan nem maradnak következmények nélkül. Érzem. Ismerem már őt annyira, hogy tudjam, ennek még messze nincs vége. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy a vártnál jobban felkavar majd a visszavágása.