Aranyálarc /Befejezett/

4. Az első próba

Shymal nem tudta volna megmondani, mióta kutyagoltak a félhomályos erdő egyetlen ösvényén. Csak mentek és mentek és mentek, és nem történt semmi. Egyetlen leágazás sem volt, ahogy egyetlen állat sem vagy növény. Mindenhol fa, fa és fa, méghozzá olyan szorosan egymáshoz nőve, hogy talán csak Aranyálarc fért volna át közöttük. Az ő válla semmiképp sem.

Már a napjára sem emlékezett, mikor félt utoljára, és noha most sem rettegett igazán, nyugtalan volt. Nem tetszett neki ez a különös erdő.

Néha-néha hátrapillantgatott a szeme sarkából, hogy Aranyálarc még megvan-e. Olyan halkan baktatott a férfi mögött, hogy Shymal félt, időközben elhagyja. A lányon viszont látszott, hogy bár tartja magát, retteg. Hol az ujjait tördelte, hol a nadrágját morzsolgatta. Valószínűleg a szeme is össze-vissza ugrált, de abban az átkozott álarcban semmit nem lehetett ebből látni.

– Te látsz egyáltalán? – kérdezte meg hirtelen Shymal.

– Miért ne látnék?

A férfi az álarcra bökött.

– Nem biztosíthat valami remek kilátást.

Aranyálarc megvonta a vállát.

– Valamennyit látok benne – mondta.

Shymal megállt, és szembe fordult a lánnyal.

– Figyelj. Máskor rohadtul nem érdekelne, hogy mit csinálsz, mennyit látsz, de most ebbe a kibaszott élő Erdőben vagyunk. Jó lenne, ha mindent látnál. Szóval mi lenne, ha levennéd azt a szart?

A lány rémülten az álarcához kapott.

– Hozzá ne merj érni! – sziszegte, és úgy fogta a díszt, mintha Shymalnak szándékában állna letépni.

– Jól van, nyugodj már meg. Ha annyira ragaszkodsz hozzá, felőlem maradjon.

Hátra arcot vágott, és továbbindult.

– Ha már itt tartunk, te is maszkban vagy – mondta Aranyálarc.

– De én rendesen látok benne. A tied rajta van a szemeden!

Aranyálarc fújtatott egyet mögötte.

– Nem véletlenül – motyogta.

Shymal ráhagyta. Ha orra akar bukni, felőle elhasalhat. Azért jött, hogy életben tartsa, nem azért hogy pátyolgassa.

Alig kellett megtenniük párszáz métert, amikor – végre? – valami megváltozott. Az ösvény ugyan nem ágazott el, a fák továbbra sem ritkultak el, az út viszont egy végeláthatatlan tövisbokorba futott. Shymal bárhogy nézte, fájdalmas perceknek néztek elébe.

– Ez lenne az első próba? – fintorgott. – Ugye nem fordulhatunk vissza?

– Ezt az egyet tudom a próbáról. Ha egyszer belépsz az Erdőbe, többi ki nem léphetsz a bejáraton, különben égő fáklyává változol.

A férfi elhúzta a száját.

– Kellemes. Hát akkor... – intett a bokor felé. – Mondanám, hogy vigyázz a szemedre, de a te esetedben szerintem ezzel nem lesz gond. Inkább ügyelj arra, hogy ne akadj fent.

Shymal mélyet sóhajtott, és eltűrte az első ágat. Bőrkesztyűjének hála nem sértette meg. Kihúzta a tokjából az egyik tőrét, hogy elvágja a következő útban lévő, tüskés ágat, ám hiába vagdosta, meg se kottyant neki.

– Ez most komoly? – háborgott. – Mégis mi a szarból van ez az istenek átka?

– Talán tényleg ez az egyik próba – mélázott a válla felett Aranyálarc. – Segítség nélkül kell átjutnunk. De annyira nem tűnik vészesnek. Ha már mindenki belehal, többre számítottam néhány karcolásnál.