Aranyálarc /Befejezett/

13. Talán sosem jutunk ki

Shymal olyan némaságba burkolózott, mint a nappali Erdő. Csak ült a tűz mellett, és mogorván falatozott.

– Őrködsz, vagy alszol először? – Ez volt az első kérdés, amit Herához intézett a csókjuk óta.

– Egyiket sem – felelte a lány, mire a férfi kérdőn felvonta a szemöldökét. – Nem értem, miért löksz el magadtól.

Shymal idegesen felsóhajtott.

– Mit nem lehet ezen érteni? Mellettem halálra lennél ítélve.

Ezúttal Hera mordult idegesen.

– Mert olyan gyenge lennék? Láttad, hogyan küzdöttem a holtak serege ellen!

– Egy csapat férfi ellen akkor sem lenne esélyed! Mert azok a gyáva férgek csapatostól járnak.

Hera felállt a tűz túloldalán, hogy odatérdeljen Shymal mellé. Nem érdekli, mit akar elhitetni vele a férfi, ő tudja, mit érez. Évekig látta milyen emberek járnak a vár falai között, és bár reménykedni sem mert benne, hogy egyszer majd valaki szeretni fogja őt, tudja, milyen férfit képzelt maga mellé. Olyat, mint Shymal. Egy önzetlen, becsületes, jószívű férfit, akire számíthat. És ez nem csak egy gyermeki álom. Valahányszor Shymalra néz, melegség önti el, és bizseregni kezd az egész teste. A közelében biztonságban érzi magát, és csak arra vágyna, hogy megölelje őt. Mi számít, ha nem ez?

– Szóval erre lennénk ítélve? – kérdezte reszketegen. – Átkozottak vagyunk, hát életünk végéig félnünk kell? És miből gondolod, hogy veled nagyobb veszélyben lennék? Nézz rám, és emlékezz vissza, hogyan kerültem ide! Már másodjára próbálnak tönkretenni!

Shymal arca színtiszta fájdalmat tükrözött.

– Hera – suttogta. Most először mondta ki a lány nevét szemtől szembe vele, és ettől Herának gyorsabban kezdett verni a szíve. Odahajolt Shymalhoz, de ezúttal nem ijedt meg, nem állt meg. Megcsókolta a férfit.

Olyan volt Shymalt csókolni, mint alig egy órája. A lábujjától a feje búbjáig belebizsergett, még közelebb akarta magához érezni a férfit, még többet akart belőle. Belemarkolt Shymal erős karjába, és jelzésképpen lejjebb húzta róla a kabátját.

Shymal azonban elkapta a csuklóját.

– Mit csinálsz? – mormogta. A homlokát Heráénak támasztotta, nem úgy tűnt, mint aki el akar húzódni. De a csuklóját sem eresztette.

– Pont neked kellene magyarázni? – kérdezte Hera. Érezte, pír szökik az arcába, zavarában az ajkába harapott.

Shymal hátrébb hajtotta a fejét, hogy Hera szemébe nézzen. A lány képtelen volt állni a tekintetét, szégyenlősen lesütötte a sajátját.

– Nem lenne helyes – tiltakozott a férfi. Mégis, ahogy nagyot nyelt, másról tanúskodott.

Hera visszanézett Shymalra, egyik kezét az arcára simította.

– Miért? Talán sosem jutunk ki innen. Tudni akarom, milyen érzés.

– De ha kijutunk...

– Akkor sem fog számítani – vágott közbe Hera. Nem indulatosan, továbbra is halkan beszélt. Inkább csalódott volt. – Aki így elfogad – mutatott az arcára –, az úgy is elfog. Egy ilyen sebbel a becsületem mit sem számít.

Shymal a fejét rázta.

– Nekem számít.

Hera a másik kezét is ráfektette a férfi arcára.