Féktelenül [Charles Leclerc ff.]

3. Fent és lent

Ajánlott zene: Linkin Park - One More Light

"I've never asked for special treatment along the way. And I'm never going to hide the fact that I'm a girl, ever. That's obvious, isn't it?"

~ Danica Patrick

/Allison Baker/

2021. január 15. Fiorano, Olaszország

Magabiztosan forgatom el a kormányt, melyen rengeteg gomb található, hogy aztán befordulva az utolsó kanyarban, megérkezzek a pálya célegyeneséhez. Padlóig nyomom a gázt, hogy minél előbb ki tudjak gyorsítani. Újabb körön esek túl, és ezzel párhuzamosan vagyok egyre idegesebb. Még egy lehetőséggel kevesebb, hogy megfussam azt az az időt. 1:01:246. Ezt kéne megdöntenem ahhoz, hogy sikeres napot tudhassak magam mögött. Mindent kiadtam már magamból, mégsem vagyok képes elérni ezt a szintet. Mintha egy bizonyos ponton túl, megrekedne az egész. Mike most egész biztosan a fejét csóválja, ha éppen engem figyel odafentről, hiszen mindig is rosszul viselte, amikor megmakacsoltam magamat, vagy addig hajtottam, amíg minden erőm elfogyott. Most is hasonlóan érzem magam. Kimerült vagyok, nem sokáig bírom már, hiszen egész testemre olyan erők hatnak, melyekhez még a férfiak izomzata is nehezen szokik hozzá. Nemhogy az enyém. Ilyenkor jövök rá, hogy tehetek bármit, sosem leszek olyan erős, mint a férfiak, akik ellen fel kell vennem a versenyt. Ennek ellenére sem adom fel. Addig megyek, amíg bele nem pusztulok. Nem tehetem meg a testvérem emlékével, hogy elengedem életem legnagyobb lehetőségét. Tudom, hogy mit akart. Magára húzni a legendás, vörös overált, amit most viselhetek a vezetés alkalmával. És ha rajtam múlik, nem csak a mai napon lesz az enyém ez az ülés.

A levezető köröm folyamán valamelyest lehetőségem van körbenézni a pálya környékén, hiába akadályoz ebben a glória, ami fel van szerelve a kocsira. Még így is jó a rálátásom a pálya közelében végighúzódó útra, ahol autók sokasága száguld el egymás után. Tekintetem végül megakad néhány emberen, akik a kerítésnél állva, videóznak, illetve fényképeket készítenek rólam. Habár fogalmuk sincs róla, ki van a sisak alatt, azonban a piros csoda, amiben ülök, egyértelműen idevonzza a vérmesebb rajongókat, akik erre járnak. Közülük is kitűnik egy barna hajú kislány, aki feltehetőleg apukája nyakában ül. Mérhetetlen boldogságot látok a leányzó vonásain, miközben nekem integet, ahogy elmegyek mellettük. Szerencsére senki nem láthatja az érzéseket, melyek végigvonulnak bennem, miközben visszaintegetek neki. Még épphogy láthatom, ahogy kicsattan az örömtől, az apuka pedig hálás pillantással jutalmaz, mely melegséggel tölti el szívemet. Legalább a kislány napját szebbé tehetem. Hirtelen a saját szüleim jutnak eszembe, akikről évek óta semmit sem tudok. Szívbemarkolóvá válik a látvány, ahogy apuka és kislánya milyen önfeledt szeretetben mutatkoznak együtt. Bennem meg csak a hiányérzet uralkodik, ha a családomra gondolok, ami néhány hónap alatt hullott darabjaira.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt nehéz. Dehogynem. Mérhetetlenül fájt, amikor a postás meghozta Christian házába a levelet, mely szerint hivatalosan viselhetném a Horner nevet, hiszen ő lett a gyámom. Ennek ellenére ragaszkodom a szüleim által adott vezetéknévhez. Még annak ellenére is, hogy ők kitagadtak. Mert mindenféle harc nélkül aláírták a gyámügyi papírokat évekkel ezelőtt, ezzel végleg lemondva rólam. Eleinte rettenetesen szenvedtem az egésztől. Nem volt elég bátyám tragikus halála, még a szüleim is elfordultak tőlem. Ha a brit csapatfőnök nem állt volna mellettem, esélyem sem lett volna túlélni. Mert ez az volt. Színtiszta küzdelem azért, hogy tovább tudjak lépni. Hosszú évek elteltével elfogadtam, hogy nem kellek nekik. Megtanultam nélkülük élni. Abban viszont biztos vagyok, ha újra megkeresnek, akkor én tanítom meg őket arra, hogyan éljenek nélkülem. Ha egyáltalán valaha újra beszélni akarnak velem.