Féktelenül [Charles Leclerc ff.]

7. Kétségek között

Ajánlott zene: Emma Louise - Jungle

"A boldogság az ellenség. Gyengévé tesz. Kétséget ébreszt benned. Hirtelen van mit veszítened."

~ Hajsza a győzelemért c. film

/Allison Baker/

2021. január 24. Milánó, Olaszország

Néhány pillanat volt csupán, nekem mégis rengeteget jelentett. Minden egyes másodpercét elraktározom a lelkemben, hiába nem lenne szabad. Szívem mégis erősebben dobog jelen pillanatban, ahogy magassarkú cipőim ütemes kopogása töri meg a csendet a kihalt folyosón. Minden lépésnél érzem magamon, ahogy figyel. Tekintete lyukat éget hátamban, és biztos vagyok benne, hogy megérzéseim nem csalnak. Egyetlen pillanatra fordulok hátra, hogy megbizonyosodjak igazamról, de nagy hibának bizonyul mindez. Ugyanis megint rabul ejtenek azok a kék szemek, melyek olyan zavarosan tekintenek vissza rám. Még nagyobbá válik bennem az amúgy sem kicsi zűrzavar, ahogy beérek az ideiglenesen stúdióvá berendezett terem bejáratán, a monacóival az oldalamon, ugyanis megszaporázza időközben lépteit, hogy velem egyszerre léphessen be a helyiségbe. Mint egy elbaszott házaspár, komolyan mondom. Még jó, hogy köze sincs ennek a valósághoz. Soha nem is lesz, ha rajtam múlik. Még így sem, hogy elbizonytalanított. Nem kicsit.

Hiszen, ahhoz képest, amit a maranellói főhadiszállás konditermében kaptam tőle, mintha száznyolcvan fokos fordulatot vett volna. Az viszont biztos, hogy nem könnyű elfeledni a szavakat, amiket hozzám vágott. Mert mostanáig ott visszhangoznak fejemben. Mind. Holott már eltelt legalább egy hét azóta, mégis, mintha csak tegnap történt volna. Még mindig hallom szavait. Álmodok is velük. Mert nem tudom kiverni gondolataim közül, pedig minél messzebb űzném véleményét magamtól. Azonban képtelen vagyok rá. Minduntalan hatása alá kerülök, ami elbizonytalanít. Nem hiszek magamban. Mint az elmúlt időszakban már olyan sokszor, holott most kéne a legjobban bíznom a képességeimben. Most, hogy a legjobbak között vezethetek majd. Mégsem jut eszembe más, csak az a néhány szó, ami összetör bennem valamit: nevetséges, de nem annyira, mint az, hogy én ott lehetek a gyárban, vagy a mezőnyben. Talán igaza lehet. Tényleg nem kellene itt lennem.

A folyosón mégis úgy viselkedett, mintha érdekelné, mi van velem. Mintha számítanék neki bármit is, és nem tudom eldönteni, melyik az igazi arca. Hiszen bármelyik lehet. Felfoghatom a törődő viselkedését egy színjátéknak is, amivel be akar hálózni, hogy utána lélekben roppantson össze, ezzel elérve, hogy feladjam, mielőtt egyáltalán belekezdtem volna. Ellenben, lehet őszinte is. Hihetnék neki. Bízhatnék benne, hogy valahol ott rejtőzik benne az a srác, aki emlékeimben él. Aki valóban törődött velem. Még ha mindössze néhány percről is volt szó. Azonban nem megy. Túl kegyetlen ahhoz a versenyzés világa, hogy bárkit is a közelembe engedjek. Főleg őt nem. Hiszen a monacói férfit is keményebbé változtatták az elmúlt évek. Valahol megértem, hisz rengeteget veszített. Talán többet is, mint én valaha. Átérzem a fájdalmát, hisz hiába él az édesapám, szinte olyan, mintha meghalt volna már azon a napon, amikor elküldött otthonról. Mégsem tudnám elképzelni, min mennék keresztül, ha meghallanám a halálhírét. Éppen ezért, még ha fáj is, megértem Charles viselkedését. Vagyis szeretném azt hinni, hogy értem, miért olyan, mint egy kőszikla. Falakkal körülvéve, amiket lehetetlenségnek tűnik lebontani. Melyek körül féktelen tűz lobog. Lángok, amelyekkel engem égetne fel elsőként. A szemeiben tomboló szikrák mind erről árulkodtak, akárhányszor csak rám nézett a mai nap előtt.

A fotózást vezető stáb teljes készültségben vár minket, ezért nem lep meg, hogy amint belépünk a helyiségbe, már nyúlnak is értünk. Utolsó simítások a ruhán. a sminken. Rendesen nevethetnékem támad, amint meglátom, hogy púderrel vonják be Charles arcát. Ez viszont nem nyeri el az előttem álló lány tetszését, aki éppen a szemeim körül igazítja meg a dolgokat. Hiszen a ráncaim akaratlanul is összehúzódnak. Mégis megéri a pénzt az a látvány, ahogy észreveszem a monacói szúrós tekintetét, amivel engem méreget. Ezt követően helyezem magamat vissza abba a nyugalmi állapotba, amibe éppen a jövendőbeli csapattársam segített át. El kell ismernem, hogy rengeteget adtak a szavai. Ahogy körülírta pontosan ugyanazt, amit én is éreztem a folyosón. Mintha csak a lelkembe látott volna. Mint hat évvel ezelőtt. Akkor járt át ugyanez az érzés. Most azonban más a körítés, hiszen előbb-utóbb eljön az a nap, amikor ellene kell kigurulnom a pályára. Azon a napon pedig mindent félre kell tennem, ami hozzá köthető és bármiféle érzelmet kivált belőlem. Másképp nem győzhetem le őt. Meg mást sem. Holott egy emberre nagyon fáj a fogam. Arra az egyre, akit velem szemben előtérbe helyez a keresztapám. Max Verstappen lesz a főfogás azon az étlapon, amit a pályán reggelizek majd.