savior boyguard ||vkook|| [1]

3 - minden megváltozik

teltek-múltak a hetek, és jungkook egyre rosszabbul érezte magát lelkileg. amióta ugyanis elszökött, taehyung megint olyan távolságtartóan viselkedett vele, mint mikor megismerkedtek. megesküdtek, hogy soha nem hagyják a másikat egyedül, és ez nem is történt meg, mert taehyung így is mindig a sarkában járt, vagy két lépéssel mögötte, azonban... mintha taetaenek valami baja lett volna.

jungkook nem tudta pontosan, de amikor a másik szemébe nézett, már nem nagyon látta azt a furcsa csillogást, amit nem tudott megfejteni. mintha taehyung íriszei... megváltoztak volna. fájdalom, keserűség és csalódottság költözött beléjük. jungkook úgy érezte, ez miatta van.

most is éppen a kisebb szobájában ültek, amikor jungkook megunta a semmittevést.

"tae, mi a bajod velem?" a kérdésre az idősebb csak elfordította a fejét.

"ne-nekem semmi" mondta remegő hangon.

"ne hazudj nekem, taehyung!" szinte soha nem hívta a rendes nevén, most azonban válaszokat akart. taehyungot ez megrémisztette.

"nem hazudok!" hangzott az egyzserű válasz kissé bizonytalanul.

"akkor nézz a szemembe, és úgy mondd!" követelte akaratosan a herceg. taetae ránézett, és ahogy tekintete egybefonódott a másikéval, könnyek gyűltek a szemeibe. szipogott egyet, majd kitört belőle a keserves zokogás, és sietve elhagyta a szobát. nem érdekelte most a védelem, el akart tűnni.

"tae, ne fuss el! mondd el, mi a baj!" káltott utána jungkook. taehyung csak szaladt, de mint a múltkor, a kisebb most is gyorsabb volt, hamar beérte. elkapta a vállát, odalökte a falhoz. kezeivel megtámaszkodott mindkettő oldalán, ezzel elzárva az utat. "mondd el, azonnal!" rivallt rá.

taehyung egy ideig lehajtva a fejét hullajtotta a könnyeit. amikor újra a másik szemébe nézett, íriszei fájdalmasan csillantak.

"t-tényleg sok vagyok?" hangja megbicsaklodd, de határozottan csengett.

"miről besz-"

"mondd el! tényleg sok vagyok néha?" nézett egyenest jungkook szemébe. a kisebb ellépett tőle, lesütötte szemeit.

"hallottad?" nézett fel fájdalmasan.

a két fiú keserűen nézett egymásra. a ki nem mondott érzések ott kavarogtak a levegő csendjében, csak a lélegzetüket lehetett hallani. gyér fény világította meg a folyosót.

"igen. de csak addig, hogy sok vagyok. azután már... nem bírtam" vallotta be őszintén. nem akart hazudni.

"akkor azt nem tudod, hogy miért vagy sok, ugye?" kérdezte reményteli hangon, amit az idősebb nem értett.

"i-igen..." mondta halkan, mire jungkook megkönnyebbülten sóhajtott.

"nyugodj meg, majd egyszer, ha eljön az ideje, elmondom, mit hogyan értettem. addig pedig csak annyit kell tudni, hogy imádom a társaságod, úgyhogy ne merj itthagyni!" mondta mosolyogva, majd egy puszit hintett taehyung bal arcára, és a szobája felé kezdett sétálni.

taehyung két percig csak állt ott, maga elé meredve, vörös arccal. nem bírta elhinni, hogy azok az ajkak... jungkook ajkai... hozzáértek a bőréhez. felforrósodott arcához kapta kezeit, egyikkel beletúrt a hajába, másikkal eltakarta a szemét. az íriszei alatt húzódó piros foltot azonban nem lehetett csakúgy eltűntetni. mélyeket lélegzett, hátha le tudja magát nyugtatni. be... aztán ki.... és megint be... aztán megint ki... elismételte még párszor, és csak azután szegődött jungkook nyomába.

megvacsoráztak, aztán ahogy szoktak, teljes zavarban, elmentek fürdeni. a mai napon történtek után taehyung nem volt benne biztos, hogy vissza tudja-e fogni magát a herceg közelében. újra meg újra felidézte a pillanatot, akarva-akaratlanul. újabb, óriási sóhaj bukott ki ajkai közül, majd bement jhngkook után a fürdőbe. szokásosan a fal felé fordult.

ez volt a szabály: nem néznek, nem tapintanak. a másodikat ők sem tudták, miért találták ki. mindenesetre amikor taetae kookie testőrévé vált, szabályokat kellett hozniuk az esetleges kínos szituációk elkerülése érdekében.

a víz folyni kezdett, majd dúdoló hangok hallatszódtak a tuskabinból. jungkook mindig énekelt a zuhany alatt, taehyungnak ez volt az egyik kedvence a fiú sok, imádnivaló tulajdonsága közül.

a gőz folyamatosan lepte el a fürdőszobát, és taehyhung úgy döntött, kinyitja az ablamot. ezzel eddig nem is lett volna semmi baj; az ötlet megvokt, már csak meg kellett valósítani. igen ám, de mintha egy őrülten klisés, romantikus műben lettek volna, jungkook pont azt a pillanatot választotta, hogy egy szál semmiben kilépjen a zuhanyzóból. a sors keze, vagy ki tudja, mije volt benne, de ahogy ott és akkor egymás szemébe bámultak, nem is érdekelt ez senkit.

taehyung vörösen elkapta a tekintetét, jungkook pedig erős pírral az arcán tekerte maga köré az előre odakészített törölközőt.

"bo-bocsi" hallattszódott ez az egyszerű szó taetae szájából, mégis érződött benne a tömény zavar. az idősebb legszívesebben ordított volna kínjában. hogy lehet, hogy ez vele történt meg? merő szerencsétlenség! bár nem volt olyan rossz a kilátás... jungkooknak eléggé javára vált az a sok edzés. valljuk be, az a kockahas minden élő embert levett volna a lábáról. taehyung már ostorozta magát gondolatban, nem lenne szabad ennyire elkalandoznia!

jungkook, annak ellenére, hogy máskor megvárta taetae-t, most kirohant a csempés helyiségből, majd az ágyára vetette magát. az idősebb, amilyen gyorsan csak tudott, levedlette a ruháit, és megmosakodott. ez még így is elvett öt percet.

mikor ő is visszatért a herceg szobájába, a kisebbef nem találta ott. a pizsamapólója az ajtó elé volt ledobva, a nyílászáró meg erősen a falba ütődve hagyott nyomot a tapétán.

"jungkook...?" kérdezte bizonytalanul, majd amikor nem jött válasz, ellepte a pánik. kirohant a szobából, végig a folyosón. érezte a kókuszos tusfürdő gyenge aromáját, és látta a kósza vízcseppeket, amelyek a sietségben eshettek le a herceg hajáról. biztos elrángatták! vagy elfutott!

mindenesetre követte a nyomoknak nemigen mondható cseppeket a padlón és a szőnyegeken, majd egyszer csak odaért a... pince lépcsőhöz. az ajtó, ami a lejáratot védte, most tárva-nyitva állt. taehyungból majdnem kifutott az élet, ahogy rosszabbnál rosszabb gondolatok és eszmék futottak át az agyán.

megmarkolta a vaskorlátot, és lefutott az alumíniumlépcsőn. a lefelé vezető úton lábaitól minden lépésnél kissé bedöngött a szerkezet, és ez visszhango vert a sötét, nyirkos pincében, de ez zavarta most a legkevésbé. nem akarta olyan állapotban látni jungkookot, ahogy véletlenül elképzelte. kikötözve, összeverve... véresen. taehyung ugyanis az apja halála óta szürreálisan irtózott a vértől. amikor.meglátta apját tele vágásokkal és szúrt sebekkel... soha nem felejti el.

ahogy gondolatait végigfuttatta, nagyot nyelt, majd lihegve lefékezett; leért oda, ahonnan már nincs lejjebb. remegett, rázta a hideg. nem lehetett tudni, hogy az ujjai, vagy a vasajtó volt a hidegebb.

ahogy azonban tenyere óvatosan rásimított a fémlapra, megbizonyosodott, hogy az ő vére épphogy fel van hevülve annak ellenére, hogy azt ő teljesen fagyosnak érzi.

ahogy kicsapta a nyílászárót, fájdalmas nyögések hangja hallatszódott az egyik, pincében elhelyezkedő, berendezés nélküli szobából. jungkook!, futott át a fején, és erre olyan gyorsan kezdte kivagdosni ah ajtókat, ahogy tudta. a folyosó végére ért, a gyér fényben rettegve lenyomta a kilincset, aztán olyat látott meg, amilyen soha, de soha az életben nem akart...