Oroszországból jöttem (HP fanfiction)

9. fejezet - Sorsolás

Kávé illatára ébredtem. Eltartott egy percig, mire eszembe jutott, hol vagyok, és miért vagyok itt, és hogy mi történt az este folyamán. De könnyebbnek éreztem magam. Már van valaki, akivel tudok beszélni róla, és ez haladás. Amíg ezen tűnődtem, Perselus lépett be a konyhából, két bögrével a kezében. Az egyiket a kezembe adta, a másikat a saját kezében tartva leült a kanapé üres oldalára. Nagy nehezen felültem, és belekortyoltam a kávéba – szükségem is volt rá, tegnap sokáig voltunk fent.

Egyszer csak Perselus megszólalt. Egy nyakláncot tartott felém.

-Ha el kell bújnod mindenki elől... Az ajtó be fog engedni a medállal.

-Nagyon köszönöm. – először mosolyodtam el szívből napok óta. A bögrét a dohányzóasztalra tettem, majd átvettem a nyakláncot Perselustól. A függőn egy ezüst ouroboros függött, szeme zöld kővel volt kirakva. A láncot rögtön a nyakamba tettem. – Nagyon tetszik. – mosolyogtam a férfira.

Megittam a kávét, majd a fürdőszobában átvettem a tegnapi hosszúujjúmat és a farmert. Mire kiértem, Perselus eltüntette az ágyneműt, és a kanapé is az eredeti méretében pompázott.

-Akkor én megyek. – néztem rá. – Köszönöm a segítséget, én... nagyra értékelem. – mosolyodtam el halványan.

Az ajtó felé indultam, aztán megtorpantam.

-Figyelj, az a helyzet, hogy gőzöm sincs hol vagyunk. – nevettem el magam. – Tegnap gyakorlatilag semmit nem láttam az ideútból.

Perselus a szemét forgatta. – Ábrándísd ki magad, és gyere utánam. És nyilvánosan magázódunk, világos? Nem kell tudnia senkinek erről itt. – Mutatott ránk.

Bólintottam, hiszen én is így gondoltam. Kimondtam a bűbájt, majd Perselus nyomába eredtem. A folyosó a pincében volt – a homlokomra is csaptam – ezért volt olyan jól esően hűvös. Mikor a csarnokba értünk, finoman megérintettem a professzor vállát, és odasúgtam.

-Órán találkozunk.

És elindultam felfelé a márványlépcsőn. Sietnem kellett, mert még át is kellett öltöznöm, és visszaérni reggelire, így elég necces volt. Egy kárpit mögé beléptem, ahol az ikrekkel szoktunk közlekedni, és gyorsan levettem a bűbájt, majd rohantam tovább. A portrén belépve siettem tovább a lépcső felé, de Fred elkapta a karom.

-Hol voltál? Egész este vártuk, hogy vissza gyere, de nem jöttél. – nézett rám dühösen.

-Nem kellett volna rám várni. – mosolyodtam el halványan. – Egyedül akartam lenni, szóval csak bolyongtam a kastélyban.

-És nem kaptak el? – vonta fel a szemöldökét George.

-Nem, nem kaptak. Srácok, szívesen beszélgetek veletek, de át kéne öltöznöm.

-Megvárunk. – csak bólintottam egyet, majd felfutottam a szobánkba. A pizsomámat betettem az ágyamba, gyorsan átöltöztem, rendbe tettem a fejem, majd a táskámat felkapva siettem vissza az ikrekhez, és elindultunk a nagyterembe. Ott leültünk az asztalhoz, én pedig rögtön szedtem magamnak a rántottából. Mellé vettem egy szelet kenyeret, és elkezdtem enni, de valami nagyon zavart. Hogy az ikrek csak néztek rám, és láthatóan vártak valamire.

-Mit akartok tudni? – forgattam a szemem.

-Például, hogy honnan ismer téged Karkarov. – zuttyant le velünk szembe Lee.