Tündérszem | SzD.

2. rész: amiben levesznek a lábamról, szó szerint is

Másnap Francois-val az oldalamon sétálok ki a gimiből délután. Az áprilisi idő ma úgy döntött, hogy nyomott forrósággá alakul, amit az esőfelhők betonoztak be felülről, eléggé elviselhetetlenné téve ezzel a főváros amúgy is szmogos levegőjét. Kicsit fájt is a fejem és szédelegtem egész nap, de ez inkább volt köszönhető annak, hogy vérvétel várt rám, és hogy nem ettem még semmit emiatt, pedig már délután fél 1 volt.

Francois-tól elköszönök, és elkezdek egy másik utca felé sétálni, ahonnan az a busz indul, ami elvileg elvisz a rendelőbe. Kicsit féltem ettől. Nem viseltem jól ezeket a vizsgálatokat. Legalábbis a vérvételt nem. Azt kívántam, hogy bárcsak felírnának mindenféle random tablettát, ami helyre rakja a hormonjaim is varázsütésszerűen vékony leszek tőlük. Anya nem tudott ma velem jönni, de szégyelltem emiatt hisztizni neki vagy apának vagy Beninek, mert tényleg úgy jött volna le, mintha 5 éves lennék.

- Hova sietsz ennyire, Tündérszemű? - csendül egy ismerős hang picivel mögöttem, én pedig meglepődve nézek fel a telefonomból.

Szoboszlai. Egy rohadt nagy fekete Mercedes SUV-nek dőlve. SZD-010 a rendszám. Ez valami vicc?

- Te mit csinálsz itt? - kérdezem tőle, és hirtelen körbenézek, hogy vajon mennyi osztálytársam tarthat még ebbe az irányba és hogy hányan ismerték fel már ezt a beképzelt segget, mert feltűnőbb már nem is lehetne.

- Érted jöttem. - ránt vállat.

- Mondtam neked, hogy ma nem jó. - ellenkezem és kezdek egyre idegesebb lenni, mert miatta fogok elkésni, és vele fognak látni az emberek - akik máris kiszúrtak minket, teszem hozzá - és mert egyre éhesebb vagyok.

- Chill, Törpilla, csak ügyet voltam intézni. Én is itt vizsgázom majd. Gondoltam hazaviszlek.

Kifújom az összes benntartott levegőmet. Nem hiszem el ezt az embert. Egyáltalán honnan tudta, hogy most fogok végezni?

- Mondtam, hogy dolgom van, nem tudok veled lógni most. - mondom nyomatékosan végül.

- Csak nem randizol? - húzza fel a szemöldökét érdeklődően. - Azért vagy ilyen ideges?

- Orvoshoz megyek! - csattanok fel. - És... rohadtul elkések miattad. - nyögöm ki, amint látom, hogy a negyedóránként közlekedő busz most vágódott be hatalmas sebességgel az utcába, ahol fel kellett volna rá szállnom.

Elengedek egy frusztrált sóhajt, és kész vagyok megnyitni az egyik taxi app-ot a telefonomon, és tovább sétálni.

- Szállj be, elviszlek orvoshoz. - szólal meg Szoboszlai, én pedig megilletődve emelem rá a tekintetem ismét.

Aztán arra gondolok, hogy tényleg elkésem, és hogy tényleg bámulnak az emberek - és bár azzal, hogy az autójába szállok nem segítek a helyzetemen, de legalább van esély arra, hogy a rendelőbe odaérjek - így beszállok. Illetve bemászok, körülbelül, úgy mintha falat másznék, olyan magas ez a tank.

Miközben becsatolom a biztonsági övem, megkérdezi, hova kell mennünk.

- Rózsakert Medical. - nyögöm, ő pedig beírja a telefonjába, és elindítja a Google Maps útvonaltervezést.

- Hányra kell ott lenned?

- Negyed 2.

- Akkor meg mit stresszelsz? - pillant az órájára nevetve, ami szerint még fél óránk van odaérni.

Ragadtál már be budai dugóba a hegyen, te paraszt? Nem? Én sem, de csak azért mert nem vezetek. De már buszon ülve is történt velem hasonló, szóval hadd legyek már ideges.