Tündérszem | SzD.

5. rész: amiben végre sokkal vagányabb vagyok, mint Szoboszlai

Nem igazán szeretem a történelmet, de szerdán mégis mosolyogva adom be az elkészült vizsgalapomat - amit szintén elég jónak érzek, - és izgatottan sétálok ki a teremből, ugyanis Ádám pár perccel előttem végzett. Számításaimnak megfelelően az aulában ül és telefonozik, én pedig egy halvány mosolyt varázsolva arcomra indulok felé.

Azért drukkolok legbelül, hogy minél hamarabb leléphessünk innen, és hogy semmilyen zavaró tényező - aka Szoboszlai Dominik - ne ronthassa most el ezt a késő délelőttöt.

Szoboszlai tényleg addig gyötört - Bendivel és Nicole-lal karöltve - tegnap, amíg vissza nem furikáztam őt az autójához, miután ebédeltünk bátyámmal és barátnőjével. Az autóban ülve kicsit megpróbáltam lecseszni megint emiatt az egész Ádámos történet miatt, amit nem tudtam rendesen megtenni, mert valaki ledudálta a fejemet, amiért nem adtam neki elsőbbséget a teljes koncentráció hiánya miatt.

- Ne multitaskingolj már Törpilla, nem megy ez neked. - mondta a focista egy fura mosollyal akkor. - Így legalább azt gondolja a lovagod, hogy népszerű vagy. Talán még az is megfordult a fejében, hogy tetszel nekem.

Ezt aztán képtelen voltam kommentálni, s mikor ma reggel ismét elhozott érettségizni úgy gondoltam, hogy az a legjobb, ha többé nem beszélünk erről a témáról. Csupán annyit mondtam neki, hogy ne várjon rám vizsga után.

Ádám lopva rám pillant, és gyorsan pötyögni kezd a telefonján.

- Szia. - lehelem kissé tanácstalanul, ugyanis kellemetlenül érint, hogy nem engem ajándékoz meg a figyelmével.

- Mira-baby. - mondja ki a becenevem, s végre felnéz rám, miközben lassan feláll. - Nem tudok ma veled elmenni. - jelenti ki, mire a szívem darabokra törik. - Közbejött egy kis családi vészhelyzet. - teszi hozzá, ami nem sokat segít a lelkiállapotomon, de legalább egy kis megértést ver belém.

- Oh... - nyögöm ki. - Sajnálom. Ugye semmi komoly baj nincs? - kérdezem azért.

- Nincs. - rázza meg a fejét egy apró mosollyal. - Viszont muszáj hazamennem most. - néz rám áthatóan, miközben egy hajtincset a fülem mögé simít.

Kissé értetlenül pislogok rá a szemüvegem mögül, amit ma már muszáj volt viselnem, mert tényleg kényelmetlenek voltak a lencsék. Habár már volt alkalmam hozzászokni, eléggé rosszul viselem a visszautasítást.

- Bepótoljuk, ígérem. - mondja. - Kereslek majd. - teszi hozzá, s a tegnapihoz kísértetiesen hasonlóan hajol közelebb hozzám, s ezúttal félreérthetetlenül szájon puszil, ami teljesen megbénít.

Ezután egy gyors köszönés közepette magamra hagy, én pedig nem vagyok képes magamhoz térni.

- Na mi van Királylány, lepattintott a lovagod? - csendül mögöttem ismét csak a jól ismert hang.

Valószínűleg végignézte ezt az egész jelenetet, és én megintcsak nem tudok örülni sem ennek a szájra puszinak, annyira összezavarnak a történések. Szoboszlai felé fordulok és kényszerítem a könnyeimet, hogy bent maradjanak, miközben mélyet sóhajtok.

- Valami baj van otthon náluk. - mondom, s próbálom kissé vádlóan kiejteni a szavakat.

Arca először nem tükröz semmilyen érzelmet, végül megereszt felém egy együttérző mosolyt. Szeretném a fejéhez vágni, hogy ez igazából az ő hibája. Ha tegnap nem kotnyeleskedik bele a párbeszédünkbe, akkor most ez az egész nem így történt volna.

- Gyere Törpilla, elviszlek bruncholni valahova. Éhes vagyok. - mondja, s gyengéden végigsimítva felkaromon kezemért nyúl, amit automatikusan és kissé ijedten húzok ki ujjai közül.