Egymás ellen (1.)

Prológus

Queen:

- Ki vagy te? - nézett rám mereven az egyike a kevés személynek az életemben, akitől valaha feltétel nélküli szeretet kaptam. Gombóc nőtt a torkomban. Nem akartam ezt tenni vele...- Queen! Mi van veled? - ökölbe szorította a kezét és éreztem a feszültséget, ami a testéből áradt. Láttam a szemeiben a kétségbeesett félelmet, amit a viselkedésem okozott benne. 

- Nem.. nem tu.. - megköszörültem a torkom. Túl megsebzettnek tűnt a hangom, ezért elkaptam róla a tekintetem és elnéztem mellette. Az agyamban az okokat soroltam, miért kell ezt csinálnom, de a szívem egyszerűen nem akarta felfogni őket és folyamatosan görcsbe rándult a gyomrom a következményektől. Nem akartam őt elveszíteni... most mégis én magam kergetem el. Megráztam a fejem. Ennek a kapcsolatnak amúgy sem lett volna jövője.. túl elcseszett vagyok hozzá... Az akinek hisz, valójában nem én vagyok. Én nem vagyok jó ember... ha legalább egy hasznom lesz az az, hogy nem engedtem, hogy a lényem tönkretegye az előttem lévő személyt. - Vége, Zack.. ezen nincs mit magyaráznom. Egyszerűen csak felejts e..

- Queen! - szakított félbe. - Megértem, hogy csalódtál apádban, de ez nem ok arra, hogy itt hagyd az FBI-t! Hogy itt hagyj engem! - kétségbeesetten lépett közelebb hozzám, de én elhátráltam tőle. Szükségem volt a távolságra, ha végre akartam hajtani ezt a küldetés. Nem. Még ő sem tudhat arról valójában miért teszem ezt... 

Elfintorodtam, és előre undorodtam attól, amit tenni fogok vele. Muszáj lesz rám haragudnia... muszáj  lesz megbántanom, és muszáj felfognia, hogy nem vagyok méltó hozzá...

- Fejezd be, ezt a hisztit.. - néztem rá gunyorosan, ő pedig meghőkölve torpant meg. - Tényleg azt hiszed én akartam ezt az egészet? - hangom csöpögött a megvetéstől. -  Csak apám miatt csináltam, hogy elfogadjon... téged is csak azért akartalak megkapni, hogy értékesebb legyek a szemében. De már nincs okom neki megfelelni... - kényszeredetten felnevettem. - Fogadd el, kommandós... én nem az vagyok, akinek hittél! - ördögien vigyorogtam rá, miközben figyeltem, ahogy teljesen összezavarodva vizslat engem. - Utálom az FBI-t, a hülye kék színt, a gyakorlatokat, hogy játsszátok a jó fiút... nem akarok jó kislány lenni.. mert nem vagyok jó kislány... fogadd el! - az arcán lévő érzelmek látványa olyan volt számomra, mint egy gyomros. Csalódás. Hitetlenkedés. Fájdalom... belemélyesztettem az ujjaimat a tenyerembe és így próbáltam a szerepemre koncentrálni. Nem inoghattam meg... - Becsaptalak és minden egyes pillanatát utáltam, amikor hozzám értél vagy hozzám szóltál! Csak egy felsőbbrendű sznob vagy, aki azt hiszi azért mert a felettesem, bármit megtehet! Egy hülye senkiházi vagy, aki... - hangom egyre erőteljesebbé vált, míg a végén már ordítottam. Az összes feszültség, ami az utóbbi napokban rám nehezedett, most rajta csattant. Kizártam a fájdalmat tükröző arcát és apám képét képzeltem magam elé. Mindent, amit a fejéhez vágtam az apámnak szántam. De ő ezt nem tudhatta... és ez így volt jó. Nem várta meg a szónoklatom végét, sarkon fordult és magamra hagyott. Dühösen néztem a távolodó alakját és amikor már messze volt, abbahagytam a kiabálást. 

Hatalmas sóhaj kíséretében fordultam meg, és nyúltam a kocsim kilincséért.. El kellett rejtenem a kibuggyanó könnyeimet, ezért gyorsan beültem a vezetőülésbe és a kormányra borulva szabadjára engedtem a könnyeim. Ha valaki a közelemben lett volna talán látja is az enyhén rázkódó vállaimat, de mivel kihalt volt az utca ezért a távolból annyit láthattak, hogy egy lány ül az autójában . Egy lány, aki a nyílt utcán szakított a barátjával. A látszat azt mutatta egy érzéketlen nőszemély vagyok, aki kihasználta a másik valódi érzéseit... a látszat ezt mutatta... a látszat... mostantól ennek kell élnem.