HURRICANE - Daughter of Aizawa [My Hero Academy Fanfiction]

Part 11: Vallomások

Egy ideje így ültünk már, ő a kanapén, én pedig vele szembe a kávézóasztal túloldalán a földön. Tekintetünk összefonódott, de mind féltünk belekezdeni. Tudtam, hogy apa is ugyanígy érez. Érzékeny téma következett. Az, amit mind csak halogattunk az évek során. 

- Hisako én...

- Apa én... - kezdtük mindketten egyszerre, majd csendben maradtunk. Feszülten az ajkamba haraptam. Gyerünk már, Hisako! Kezdj bele! Bánni fogod, ha nem beszélitek meg. 

- Én...kezdem én. - simítottam egy ezüst tincset a fülem mögé. 

- Nem. - felelte mérhetetlen szomorúsággal - Múltkor a nagyját úgyis a fejemhez vágtad.

- Sajnálom...- sütöttem le a szemem megbánóan.

- Nekem kéne bocsánatot kérnem. - dőlt előre óvatosan, amennyire sérülései engedték - A múltban bebizonyítottam, hogy borzasztó apa vagyok.

- Nem vagy az! - kaptam fel a fejem - Ne haragudj, nem akartam ezt éreztetni veled! Te vagy a legjobb apa, akit csak kívánhattam volna.

Nem láttam a kötéseitől, de úgy éreztem, szomorú mosoly jelent meg az arcán. 

- Az lehettem volna. De mindent tönkretettem. A saját lányom azt hiszi, gyűlölöm és lemondtam róla... - fújta ki lassan a levegőt, és üveges tekintettel meredt maga elé - Hogy hagyhattam, hogy ide jussunk? Most biztos gyűlölsz igaz? Hogy magára hagytam a lányunkat... - akkor értettem meg hogy amit maga elé motyog fáradtan, anyának szól. 

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy megértsd ami... akkor történt. És fordítva. - nézett mélyen a szemembe - Kezdjük a tűzzel...

- Igen... én...

- Nem kell most azonnal mindent elmondanod. Csak...szeretném tudni, minden rendben e veled most. Mert ha... ha van valami gond én... szóval...

- Apa. - mosolyodtam el szomorúan - semmi baj. Én csak... most már kezdem feldolgozni az eseményeket. Azon a napon... mikor anya meghalt, azóta nem bírtam elviselni a tüzet. Egyszerűen... amikor Todoroki ellen harcoltam, és megmutatta a tüzes oldalát... mintha minden előjött volna. Az égett hús szaga. A sikolyok... anya... és ez hirtelen túl sok volt. De úgy érzem ura vagyok a helyzetnek. - ökölbe szorítottam a kezem az emlékek hatására - Még mindig van bennem némi félelem és szorongás, de képes vagyok szembenézni vele. - tekintetem összetalálkozott apáéval. 

- Sajnálom, hogy nem vettem észre. Gondolhattam volna, mennyire megrázott az a nap...

- Ne okold magad. Szólhattam volna. De nem tettem.

- Az apád vagyok. Rájöhettem volna, anélkül hogy... - lehunyta a szemét - nem figyeltem rád. 

Nem szóltam semmit, mert igaza volt. Magamra hagyott, éveken át. Még csak rám se nézett.  Nem hívott, hogy vagyok. 

- Tudom, hogy abban a pár évben... - kezdte, mire szomorúan néztem fel rá. Nehezen találta a szavakat - Nem szabadott volna ezt tennem. És nem azért nem kerestelek vagy törődtem veled, mert anyádat láttam benned vagy mert...hibásnak gondoltalak. Hisako. Erre ne is gondolj. 

- Akkor nehéz volt másra gondolni... - fordítottam el a fejem - Olyan egyedül voltam. Elvesztettem anyát... és téged is. 

- Nincs mentségem. De úgy gondoltam, jobb lesz neked a nagyszüleiddel.  - felállt, arca összerándult a fájdalomtól, mire azonnal felugrottam, hogy a segítségére siessek - Én csak... olyan fiatalok voltunk mikor...mikor születtél. És... Olyan hamar elvesztettem őt. Én... nem akartam, hogy így láss. Azt akartam, hogy rendes körülmények közt élj. - mély hangja megremegett, ahogy beszélt. - Nem lettem volna képes a gondodat viselni. És minden nap rosszul voltam a tudattól, hogy nem vagy velem. Hogy magadra hagytalak. De azt hittem, ezzel teszek jót neked.