HURRICANE - Daughter of Aizawa [My Hero Academy Fanfiction]

Part 48: Fogságban

Shigaraki Tomura szemszöge

- Azt gondoltam örülni fogsz neki. - vont vállat idegtépő nemtörődömséggel Dabi - Hányszor hajtogattad a portálos fazonnak, hogy milyen szükségünk lehet még rá. 

- Ő nem volt a terv része. - feleltem ridegen - Egy feladatotok volt, elhozni a fiút. Egy. De úgy látom, nem tudtok semmit rendesen elvégezni...

- Hékás! - lökte el magát a faltól ingerülten - Elhoztam neked a fiút - mellé bónusznak a lányt, akire a nyálad csorgatod. Azt hittem, örülni fogsz, ha az ágyadba kerül. - vigyorodott el gúnyosan.

- Na ide figyelj, te kis... - dühödten felé léptem, de Toga közénk lépett.

- Cicuskák. Vissza a karmokkal. Szerintem remekül sikerült a kis küldetésünk. - mászott fel az egyik bárszékre. 

- Ezzel még nem zártuk le a témát. - mondtam hűvösen, majd elindultam hátra, a raktár részek felé.

- Felőlem. - hallottam Dabi unott hangját a hátam mögül. 

A szoba felé vettem az irányt, ahol a lány feküdt. Nem kellene itt lennie. Nem volt a terv része. Ha nem önmagától jön hozzánk, nem akar majd maradni. Az az idióta csak rontott a helyzeten azzal, hogy megával hozta. Ráadásul amit a kajával művelt...

Megálltam az ajtó előtt, és készültem volna benyitni, mire egy tompa puffanásra lettem figyelmes. Gyorsan beléptem, és láttam, ahogy Hisako az ágy mellett hever a földön, félig a takaróba gabalyodva, az ajtó felé próbált kúszni, érthetetlen hangokat kiadva. 

- Hisako! - azonnal mellé siettem, kiszabadítva a lábát a köré csavarodott takaróból, és az ölembe húztam. 

A tekintete olyan zavaros volt, teste lángolt a forróságtól, arca verejtéktől és könnyektől volt nedves.

- Ne! - zokogott fel, és esetlen próbált meg kiszabadulni - Ne... kérlek...ne...

- Csss... semmi baj. - próbáltam nyugtatni. 

- Ne! - sikított fel - Engedj! - szorításom enyhült mire a lány ismét a földön kötött ki, az ajtó felé mászva. 

Több érzelem is megrohamozott, miközben a kábult lányt néztem, amiket nem tudtam hova tenni. Érzelmek, amiket nem éreztem... mióta is? Félelem lenne? De nem érzem magam fenyegetve. Furcsa, szorító érzés nyomta a mellkasom. Szomorúság?

Az ajtó hirtelen kinyílt, és Kurogiri jelent meg. Gyorsan felmérte a szituációt, majd enyhe aggodalommal a hangjában megszólalt:

- Uram... minden rendben?

Nem válaszoltam, csak ismét összenyaláboltam a lányt a földről, ezúttal nem ellenkezett. Egyenletlen vette a levegőt, és fejét a mellkasomnak döntve remegve összébb húzta magát, erőtlen belekapaszkodva egyik karomba.

Gyilkos tekintettel néztem fel Kurogirire. Úgy éreztem, meg tudnám folytani Dabit. Azt akartam, hogy szenvedjen, hogy hulljon darabjaira. 

- Azt mondtad, ez csak altató. Hogy kiüti, és majd aludni fog. 

- A fiú azt mondta, altató. Elképzelhetők...khm... mellékhatások. - felelte zavartan.  

- Mellélhatások?! - fakadtam ki dühödten, majd egyik kezem nedves arcához nyomtam - Szinte lángol az arca! Azt se tudja hol van a láztól, attól a szertől pedig halucinál. 

- Ne aggódjon, rendbe fog jönni.

- Ajánlom. Különben saját kezemmel ölöm meg. Végtelen örömmel. - lassan felálltam, mire Hisako ijedten felsikoltott, körmeit bőrömbe vájva. 

- Semmi baj. Semmi baj. - mondtam, és lassan vissza raktam az ágyra. 

- Ne! - nyögte, és hirtelen utánam kapott, megragadva a csuklóm. Szemében félelem villant, de ez a félelem ezúttal nem nekem szólt. 

- Ne... ne menj el... - zokogta remegve - fáj... mindenem... lángol... és a hangok... olyan hangosak.

- Csss. Semmi baj. - óvatosan felültem mellé az ágyra. 

- Félek. Mi történik? 

Nem válaszoltam, csak némán néztem a küszködő lányt. 

- Uram... - szólalt meg a óvatosan Kurogiri - Jönnie kellene... a fiú miatt...

- Ne... - hallottam Hisako halk szavát, miközben méginkább összekuporodott. 

- Kurogiri, elmehetsz.

- De uram...

- Tünés!! Én maradok.

- Értem, uram, hogy a lány fontos eszköz lehetne a számunkra de...

- Kifelé. - feleltem ridegen, miközben a zilált tincseit kisimítottam könnyes szeme elől. 

Sötét szemeit lassan rám emelte, és összetalálkozott a tekintetünk egy hosszú pillanatra. Tekintetében mintha a felismerés apró szikrája villant volna meg, ahogy kikerekedett a pupillája. 

- Shigaraki... - suttogta, majd szemei becsukódtak, és feje erőtlen billent oldalra. 

Nyakához kaptam a kezem, hogy ellenőrizzem a pulzusát, majd miután éreztem az apró kis szívdobbanásokat, megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. 

- Uram... - hallottam az ajtó felől Kurogirit.

- Öt perc. Csak adj öt percet.

Kurogiri végül megadóan kilépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Elkeseredetten néztem az ájult lányt, légzése lassan egyenletesebbé vált, vonásai kisimultak. 

- Nem emlékszel rám. - sóhajtottam hallkan - De meg tudom érteni. Sok minden történt aznap. - tekintetem a lány megégett csuklójára vándorolt, amit Kurogiri kérésemre ellátott, és bekötözött.  

- Bár máshogy lett volna. Bár ne gyűlölnél engem, bár ne félnél tőlem. 

Lassan felálltam, és kihúztam az ágy alól pár kartondobozt, majd némi gondolkozás után egy mappát kivettem a sok közül, és látható helyre, az ágy mellé tettem, majd a dobozzal a kezemben az ajtó felé indultam. Még utoljára visszanéztem a békésen szuszogó lányra. 

- Talán majd megérted. - majd lassan kiléptem a szobából.