HURRICANE - Daughter of Aizawa [My Hero Academy Fanfiction]

Part 31: Az igazi hős II.

Fájdalmasan felnyögtem, ahogy újra kezdett visszatérni az öntudatom. 

- Ssss! Nem lesz semmi baj! - éreztem, hogy valaki magához húz, fejem egy forró mellkasnak dőlt. Finom ujjak simítottak végig az arcomon, a fülem mögé simítva egy tincset. 

Lassan erőt vettem magamon, és óvatosan kinyitottam a szemeim. Az első dolog, amit megláttam, Todoroki aggódó tekintete volt. A fiú a földön ült, én pedig az ölében hevertem. Ruhámon megannyi vérfolt éktelenkedett, a nagy megerőltetéstől úgy éreztem belülről készült szétrobbanni a testem. Nem tudtam kordában tartani a képességem. Túlléptem a határokat. Óvatosan letöröltem ruhán ujjával az orromból csepegő pár utolsó vércseppet. 

- Todoroki... - suttogtam erőtlenül majd riadt tekintettel a többieket kerestem, és próbáltam felülni.

- Nyugalom! Semmi baj! Vége! Vége. - hangja lágyan és megnyugtatóan csengett, képes lettem volna most helyben álomba szenderülni újra a karjai közt, míg a fülembe duruzsol és ujjait végigfuttatja az arcomon. 

Megráztam a fejem, hogy balga gondolataim kirázzam belőle, majd óvatosabban, Todoroki segítségével felálltam. Lábaim bizonytalanul megrogytak, de a fiú erősen fogott, nem eresztett. Hálás mosolyt villantottam felé, majd a többiek felé néztem. Midoriya és Iida mindketten jól voltak, bár utóbbinak több komolyabb sérülést láttam a karján. Időközben az Indián ruhás hős is képes volt felállni. Stain velem szemben ült a fal tövében, félig még öntudatlan, megkötözve. 

- Nem semmi. - mondtam Todorokiba kapaszkodva. 

A hivatásos hős a hátára vette Midoriyát, a fiú elég rossz állapotban volt. De élt. Mind éltünk. 

- El se hiszem, hogy sikerült. - motyogtam, és elengedtem Todorokit, mivel elég erősnek éreztem magam, hogy egyedül járni tudjak, és a fiúnak kellett fognia Stain köteleit, ha szökni tervezett volna. 

- Annyira sajnálom! Én vagyok a hivatásos hős, nekem kellett volna megvédenelek titeket! -mondta, hangjában végtelen szégyen és szomorúság érződött. 

- Ne okolja magát. - nyögte fáradtan Midoriya, szemhéjai le-le csukódtak néha - Stainnel szemtől szembe teljesen egyedül... nagyon veszélyes... a képességeit figyelembe véve...

- Négyen voltunk egy ellen. Így is hajszál híján múlt az egész. - mormolta Todoroki. A fiú mögöttem haladt, ahogy a nyílt utca felé haladtunk lassan, fürkésző tekintetét a hátamon éreztem. Meg akartam fordulni, a karjaiba dőlni fáradtan, pihenni, és hallgatni, hogy elmeséli, hogy sikerült a Hősmészárost legyőzni, de erőt vettem magamon. Ez nem a legalkalmasabb pillanat erre. Tudtam, hogy neki is megannyi kérdése van hozzám. Láttam szemeiben, amikor óvatosan hátra néztem a vállam felett. Csakhogy a kérdéseire se most, sem máskor nem adhattam választ. Senkinek. Senki sem szerezhet róla tudomást. Bolond és hiszékeny vagyok, hogy bízom Shigarakiban, és meg akartam hallgatni az igazat? A titkot, ami anyám halála függönye mögé bújt az évek alatt? Ahogy lehunytam a szemem, megint ott álltam gondolatban a tetőn. Egy karnyújtásnyira Tőle. Az igazságtól. A mohó vágy továbbra is vonzott a fiú felé, hogy ismét láthassam, és hogy megtudjam, amit akarok. Félnem kellett volna tőle. Hiszen veszélyes. Majdnem megölette a szörnyével az apám, és All Mightot. Veszélyes. Veszélyes. Labilis. Egy őrült gonosztevő. Megráztam a fejem. Nem érdekelt egyik jelző sem. Nem érdekelt ki ő, mit tett és mit tesz. A válaszok érdekeltek. Ő csak egy kulcs. Csak egy kulcs az információhoz...semmi...több...

- Te meg mit keresel itt?! - jött egy rekedtes öreg hang az utca túloldaláról. Döbbenten néztem az alacsony alakra, egy öreg bácsikára, aki minket nézett szúrósan. Hirtelen megriadtam, és zavart mód toporogtam, kifogást keresve, aztán az agyam végül nagy nehezen feldolgozta a helyzetet, és leesett, hogy nem nekem szólt, még jókor, mivel már nyitottam a szám a magyarázatra. Ez is olyan kínos helyzet, mint mikor azt hiszed, valaki neked köszön vagy integet és visszaköszönsz vagy integetsz, de valójában nem neked szóltak.