HURRICANE - Daughter of Aizawa [My Hero Academy Fanfiction]

Part 23: Családi üzelmek

Két nap volt hátra, míg a gyakorlatom kezdetéig. Postán kiértesítettek egy megadott címmel, ahova több napra készüljek, ugyanis ott is fogok lakni a gyakorlat alatt. Mielőtt erre az időre elmentem volna, a hétvégére a nagyszüleimhez voltam hivatalos, akik a város határán kívül, egy kisebb településen laktak, mondhatni egy tanyán. Imádtam azt a helyet, annak ellenére, mennyit szenvedtem ott anya halálát követő években. 

- Nem muszáj ám elmennünk. - mondta apa, miközben a távolban már látható volt a vörös cserepes ház körvonala - Megértem, ha inkább vissza fordulnál. Még megtehetjük. 

- Berezeltél? - vigyorodtam el az anyósülésen nyújtózkodva.

- Ugyan. - húzta el a száját.

- A nagyi sze...öm... nem utál...már... annyira. - próbáltam javítani a helyzetet.

A nagyi és apa közt anya halála óta feszült hangulat uralkodott. Régen a nagyi szerette apát, hiszen a lánya oda vissza volt Aizawa Shouta-ért. Felelősségteljes fiú volt, és valami misztikus báj lengte körül. Valami, ami vonzotta az embert felé. Legalábbis Kamura nagyi szerint. Olyanok voltak anyával, mint egy mágnes, egyszerűen vonzották egymást. A dolgok kettejük közt ott romlottak el, mikor anya meghalt. 

Természetesen Kamura nagyi nem okolta apát a baleset miatt. Nem is zavarta, hogy leadott hozzájuk. A probléma az volt, hogy négy teljes évre, hogy felénk se nézett. Nem tudta neki megbocsátani, hogy egy szem lányát, aki szemei előtt halt meg az anyja, magára hagyta. 

- Legalább Tosido papa kedvel. Nézd a jó oldalát. - vontam vállat. 

Tosido Haruki valójában nem volt a nagypapám. A nagyi férje volt ugyan, de akkor házasodtak össze, mikor anya tíz éves lehetett. Anya apjáról a nagyi sosem mesélt. Tudtommal sosem élt velük. Kiskoromban egy időben rengeteget fantáziáltam róla. Szuperhős volt, vagy kisboltos, vagy háborúban elesett katona, vagy egyszerűen egy szabad szellemű színész vagy muzsikus, aki képtelen megállapodni. A nevét se tudtam, anya ugyanis a nagyi vezetéknevét viselte. Tosido papát nagyapámként szerettem, egy tünemény férfi volt. Ő már megbocsátott apának. De a nagyit kemény fából faragták. 

- Teljes joggal utál engem a nagyanyád. - sóhajtott, miközben óvatosan a földes útra tért, ami a házhoz vezetett, és leparkolt egy kijelölt helyre.

- Apa. - szorítottam meg bátorítóan a kezét - Ezt már megbeszéltük. Nem számít, mit gondol. És köszönöm, hogy velem jöttél. 

- A gonoszok ligájának támadása óta jobb vigyázni. Jobb szeretlek magam mellett tudni. 

- Tudom. - mondtam, kilépve a kocsiból. 

- Hisako!! - hallatszott egy éles kiáltás, és már hallottam is a bejárati ajtó csapódását. 

- Nagyi! - integettem neki vidáman, miközben kiemeltem a hátizsákom. 

A nagymamám alacsony nő volt, széles csípővel és kissé pufi arccal, szénfekete hajjal és olyan sötétbarna szemmel, hogy már feketének tűnt. Kötényt viselt, amin liszt és egyéb konyhából származó foltok voltak. Szapora léptekkel rongyolt felém, és majdnem feldöntött, olyan lendülettel szorított magához. 

- Édes kis fuvallatom! Hát végre itt vagy! - majd eltartott magától és alaposan végignézett, rosszallóan vonva össze a szemöldökét - Shouta! Eteted ezt a lányt rendesen? Csont és bőr!

- Nagyiii! Miről beszélsz? - húztam be a nyakam zavaromban.

- Örülök, hogy látlak, Kamura. - dünnyögte apa szárazon.