Sorsszerű csapás

| 2. rész |

Kornélia szemszöge:

Az előszobában döbbenten torpantam meg, hiszen azt sem tudtam merre nézzek. Mindenhol összetört vázák, üvegek, szekrények hevertek. A falba többször beleverhetett valaki, - nyilvánvalóan apa - mert véres ököl nyomok éktelenkedtek a nappali eddig barna színű falán. A konyha irányába indulva a lábam alatt a szilánkok össze-össze roppantak. A helyiségbe érve tudomásul kellett vennem, hogy  ott is rendetlenség van. A tányérok a konyha szekrény, a csészék, és más poharak darabkái a tűzhely előtt álltak ripityára törve. A fehér asztallapon piros vércseppek éktelenkedtek, ami miatt a gyomrom azonnal golflabda méretűvé zsugorodott.

Az évek során több alkalommal kellett arra benyitnom a házba, hogy anya az üres sörös és más alkoholos üvegeket szedte éppen össze. A testét ekkor több helyen véres, mély sebek borították. Egy-egy ilyen nap alkalmával én is kék-zöld lettem, mert nem hagytam, hogy tovább bántsa anyát. Akármennyire fájtak az ütések, vagy a szavak, amiket hozzám vágott; mind nem számítottak, mivel nem szülőanyámat bántotta, hanem engem. Sosem szerettem azt, ha húgomat vagy édesanyámat verte, hiszen fájt látni a szenvedést az arcukon, ezért elviseltem mindazt, amit helyettük kaptam.

Amióta kezdtem idősebb lenni, egyre világosabbá vált, hogy anya ezt évek óta próbálja túlélni, azért, mert a történtek ellenére még mindig szereti apát. Bár sosem értettem egyet azzal, hogy születésem után sem hagyta el őt, de tiszteltem édesanyám. Tiszteltem Őt, mert mindvégig erős volt, és kitartott. Sosem hagyott cserben minket. Mindig próbált megvédeni bennünket apával szemben.  Egyetlen egy alkalommal sem hagyta, hogy ellátatlanul hajtsuk álomra a fejünk. Csodáltam a nőt, aki világra hozott a szörnyű, keserves élete ellenére is.

A gondolatmenetemből anya sikolya rántott ki, az emeletről hallatszódott le.

A nappaliban miközben gyorsan kerülgettem a szilánkokat, a padlón még több vércseppet vettem észre, de nem tudtam foglalkozni vele. Rohantam a lépcsőhöz, ahol kettesével lépkedtem át a fokokat.

- Anya? - szólítottam üvöltve, miközben az utolsó lépcsőfokra felléptem.

- Kornélia ne gyere be - mondta halkan, de épp elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam.

Tudtam, hogy hallgatnom kellene rá és nem bemennem. Tudtam, hogy az, amit most látni fogok, ismét egy tőrt zúdít majd a szívem amúgy is apróra tört darabjaiba, ennek ellenére nem hallgattam anyám szavára, azonnal feltéptem a hálószoba ajtaját, ahonnan meggyötört hangját hallottam.

A látvány, ami bent fogadott egy hatalmas nagy csapás volt szívemnek, oly annyira, hogy megtorpanásra késztetett. A fájdalom másodpercek alatt járta át az egész testem, éreztem, hogy szemeimet ellepik a könnyek.

Anya meztelenül feküdt az ágyon, egy kötéllel a kezei, lábai ki voltak kötözve. Testét mindenhol felhasított, kékülő sebek borították, amelyekből a vér itt-ott kiserkent. A szemei könnycseppektől csillogtak, majd ahogyan erőltetetten rám nézett rögtön láttam, hogy mérhetetlen nagy fájdalmat érzett.

Apa felette állt egy nadrágja övével, amit ugyancsak véres csíkok borítottak. Rajta még volt egy alsónadrág, de az ő ruhái is a földön hevertek szerte szét. Ő is rám nézett, a szemeiben megcsillant a harag, és a pajzánság egyvelege.

A kép, ami elém tárult biztos vagyok benne, hogy örökre megmarad bennem.

- Kornélia drágám, kérlek menj ki - kérlelt anya rettenetesen halkan, de mégis komolyan. A kérését ismét figyelmen kívül hagytam.

A fájdalmat hirtelen felváltotta a düh, ami azonnal ellepte tiszta gondolkozásom. A látottak és minden, ami hirtelen árasztotta el a testem összes zugát óriási löketet adott arra, hogy kiálljak a családomért és ne tűrjem tovább mindazt, amit tesz velünk ez az ember. Az apám.